Ezoterika

Kép
Karsay   2018.10.25. 06:14  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Akik a túlvilágot megjárták

Halálközeli tapasztalások

Platón, mint már említettük a múlt héten, meghökkentően ma is elfogadható módon írta le a halálközi állapotból feléledt ember túlvilági élményeit. A halálközi állapotból visszatért emberek elmondása szerint, a meghalt ember megtapasztalja hogyan hagyja el a lelke a testét. Amikor eljut egy bizonyos helyre, akkor ott értékelik befejezett életét, tettei fölött ítélkeznek. Egy bizonyos időt tölt el abban a transzcendens világban, ott esetleg felkészítik földi életébe való újabb visszatérésre. A lélek ott egyfajta eligazítást, tervet is kap további életére vonatkozólag.
Az események leírása a világ valamennyi táján azonos, csak a kultúrák közötti különbségek az egyediek. Így például a sziú indiánok Fekete Jávorszarvas nevű tagjáért két férfi jött a felhőkből, magukkal vitték és odafönn az ősök tanácsa átadta neki a gyógyítás tudományát. Mohamed prófétáért is két férfi jött, két arkangyal, ezután ő kilépett a testéből és hét mennyországon át haladva érkezett Allah elé. Útközben mindegyik mennyben találkozott egy-egy prófétával, úgy mint Mózessal és Ábrahámmal és ők is felvértezték valamilyen tudással. Raymond Moody, aki az ötvenes-hatvanas években jelentette meg híres könyvét a halál utáni életről, szintén szakaszokra bontotta az élményfolyamot, miután több száz halálközeli állapotot dolgozott fel.

A tapasztalat első állomása
A tapasztalat első állomása általában a halál beállta szokott lenni. Gyakran fájdalom, küzdelem előzi meg, vagy a haldokló nem akar távozni a fizikai létből, vagy hozzátartozói szeretetük kinyilvánításával nem engedik a halál bekövetkeztét.. Majd hirtelen hihetetlenül mély megnyugvás és fájdalommentesség önti el a testet. Orvosi értelemben a halál egy folyamat. Úgy kezdődik, hogy az alapvető életműködések fokozatosan leállnak. Ez az első fázis, a klinikai halál állapota. Ilyenkor kezdődnek az újraélesztési technikák. Az illető még hallja, ahogy a feje fölött kimondják: „meghalt”. Ez számára gyakran meglepő és furcsa kijelentés, mert ő közben érzékeli a külvilágot. Próbál jelzéseket adni, csak ezt senki sem veszi észre. A beszámolókból kiderül, hogy a meghalás felemelő, békés, megtisztító élmény. Viszont ez az állapot homlokegyenest ellenkezik sokunk halálelképzelésével.
A megbékélést követi a testenkívüliség élménye, ez a legkülönösebb. Ez bizonyítja a lélek különállóságát, halhatatlanságát, a halál utáni létezést. Ilyenkor a testből, mint a filmekben, kiválik egy másik, súlytalan, mindenen áthatolni képes test és általában felfelé emelkedik. Carl Gustav Jung 1944-ben átélt egy infarktust és a klinikai halál állapotába került. Elmondása szerint ekkor a magasból látta a Földet, mint egy űrhajós, a kontinensek fölött röpködött. Sok olyan szavahihető beszámoló létezik, amelyben az újraélesztett személy szóról szóra visszamondja, ami halála és újraélesztése alatt történt, sőt olyan részleteket is közöl az újraélesztés mozzanatairól, ami a szobában-műtőben történt, amiket nem figyelhetett meg, egyrészt mert halott volt, másrészt mert fekvő helyzetéből még élve sem láthatott. Az újraélesztett vak emberek is elmondják, hogy az orvos milyen színű ingben volt.

Peter Sellers meséje
Peter Sellers, a Rózsaszínű párducból is jól ismert komikus Shirley MacLaine-nek elmesélte, hogy amikor első szívroham érte és meghalt, kilépett a testéből. Látta, ahogy a mentőkocsival kórházba szállítják. „Mentem velük és nem voltam megijedve, mivel remekül éreztem magam. A testem volt az, aki bajba került.”
Ezután következik a híres alagútélmény, amely látható Hieronymus Bosch 16. századbéli művésznek a mennybemenetelt bemutatott képén is. A túlvilági utasok szinte egybehangzóan írják le az alagutat, ami általában egy bejárat, egy hosszú sötét cső, amelyen a legtöbbször suhanva haladnak át, bár van olyan beszámoló is, akiknek lépcsőn, létrán kellett felküzdeniük magukat. Az alagút végén nagy fényesség van, amit mindenki úgy ír le, mint a szeretet és az elfogadottság élményét. Sellers így mesél róla:
„Ahogy körülnéztem, hihetetlenül gyönyörű, vakító, szeretetteljes fehér fényt láttam fölöttem. Mindennél jobban szerettem volna közelebb jutni hozzá. Soha semmit nem akartam ennél jobban. Tudtam, hogy szeretet, igazi szeretet van a fényen túl, és ez hihetetlenül vonzott. Kedvesség és szeretet volt, s emlékszem, akkor arra gondoltam, ez Isten.”


Elizabet Taylor meséje
A beszámolókban itt eltérések vannak. Van, aki elhunyt szeretteivel, barátaival találkozik, mások idegenekkel, megint mások fénylényekkel. Elizabeth Taylor az ötvenes évek végén egy műtét során öt percre a klinikai halál állapotába került. „Egyszer csak azt mondták az orvosok, hogy halott vagyok. Láttam a fényt körülöttem, előttem. Erről nehéz beszélnem, mert olyan elcsépeltnek hat. Találkoztam Mike-kal (Michael Todd, egykori férje és nagy szerelme, 1958-ban halt meg), és vele szerettem volna maradni. De Mike azt mondta, hogy vár rám a munkám és az életem, és ő visszaküldött az életbe”.
A meghaltak általában egy csodálatos tájra érkeznek, egzotikus madarakkal, sok-sok virággal, olyan ez, mint a Paradicsom. A különös ebben a világban az, hogy az emberek, vagy a lények általában nem szavakkal, hanem gondolatokkal, érzésekkel kommunikálnak. Azután felbukkan egy fénylény, aki valamilyen főnöknek tűnik, ő az, aki szavak nélkül kérdéseket tesz fel. Ezek a kérdések soha sem számonkérések, hanem valamiféle megvilágosodást váltanak ki. Ilyenkor szokott az úgy nevezett panoráma jelenség is lejátszódni., vagyis az elhunyt hirtelen az egész életét látja, újra megéli. A legkülönösebb az egészben az, hogy az életsűrítményben az érdekeltek nem a saját életüket látják viszont, hanem az életük és cselekedeteik másokra gyakorolt hatását élik át, hirtelen megértik, hogy az életben a legfontosabb a szeretet és a másokhoz való jóság, kisszerűnek és szánalmasnak látják sok tettüket, amellyel fájdalmat, keserűséget okoztak másoknak..
Végül a fénylény, akit sokan vallásuk istenével, mások egyszerűen a szeretettel azonosítanak, közli a látogatóval, hogy vissza kell mennie a földi létbe, mert neki ott még dolga maradt. Van aki tiltakozik, de a fénylény nem tágít és a halott lénynek mennie kell vissza. Egyes beszámolókban maguk a meghaltak kérik, hogy visszamehessenek, mert szeretnék felnevelni gyermeküket, van még elintézetlen ügyük.
Sellers a következőképpen élte ezt át: „Megláttam egy kezet, amint átnyúlik a fényen. Próbáltam megérinteni, belé kapaszkodni, hogy átemeljen engem a fénybe.”. Ám Sellersnek ekkor sikerült újraindítani a szívét és „abban a pillanatban a kéz hangja mondta: még nem jött el az időd. Menj vissza és fejezd be! Még nem jött el az időd!” Azután a kéz lassan elhalványult, Sellers visszalebegett a testébe és szívében keserű csalódottsággal ébredt fel.
A visszatekintés-jelenet az, ami a halálból visszatérőket gyökeresen megváltoztatja, mert úgy érzik, megértették az élet igazi értelmét. Sokszor a bűnözők megjavulnak a klinikai halálból visszatérve., a menedzserek sem hajtanak már többé olyan nagy tempóval, a pénz számukra elvesztette jelentőségét. E sorok írója ismer több embert is, akik a halálból tértek vissza, sokan közülük emberbaráti intézményekben dolgoznak, természetgyógyászok lettek vagy ezoterikus tanfolyamokat tartanak. A haláltól nem félnek már, mert már egyszer megismerték az elmúlás mibenlétét. Egyikük mesélte, hogy egyszer heves szorítást érzett a szíve táján. Eső gondolata volt, íme egy új szívroham, meg fog halni. De ekkor beléhasított egy emlék, hogy a halál nem fáj. Megnyugodott és a szorítás is elmúlt.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.24. 06:43  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A fájdalom értelme

Minden civilizáció és vallás kiemelten foglalkozik a fájdalom és szenvedés kérdéseivel. Miért kell az embernek elviselni, van-e célja, értelme, jó-e, elviselendő rossz, vagy legyőzendő ellenség?
A fájdalom – létezik. Ezt a megállapítást már korai őseink is megtették. Keveset tudtak tenni a megelőzéséért vagy csillapításáért, ezért úgy vélhették, erősnek kell lenni, tudni kell elviselni. Erre utal, hogy szinte minden felnőtté avatási rituáléban kulcsfontosságú volt a fizikai fájdalom elviselése. Csak az válhatott a törzs teljes jogú tagjává, aki elviselte a kínzásokat. Ez fontos volt a túléléshez, a mostoha körülmények elviseléséhez, a háborúhoz egyaránt. A fájdalom fizikai okát nyilván felismerték, valódi, ezen túli eredetét bizonnyal ártó szellemi erőknek tulajdonították. Nem túl valószínű, hogy a lelki fájdalmakkal sokat törődtek volna. Bár a gyógyítók mindent megtettek, hogy csökkentsék a fájdalmat, őseinknek sokszor el kellett viselniük, de aligha hihetjük, hogy különösen örültek volna neki, vagy kívánatosnak tartották volna.
A keresztény világ az egyetlen, ahol azt tanítják, hogy a fájdalom közelebb visz Istenhez, sőt nem csak erény, de céllá is válik. Jézus szenvedése mintává vált: ő az emberekért szenvedett, az embernek pedig őérte kell szenvednie. Noha a mai egyház sok mindenről másként gondolkodik, a kétezer éves hatást nem lehet csak úgy kitörölni a kultúrából és a tudatokból. A keresztény aszkézisnek ez az eredete teljesen más, mint a keleti vallások önsanyargatásának. Nálunk a szenvedés érték volt, akár szentté is válhatott, aki Isten nevében halálra kínozta magát, a szentté avatott mártírok szadista kínzásainak hátborzongató története pedig évszázadokig a legfontosabb erkölcsnemesítő tanítások szerepét töltötte be. Nem tagadhatjuk, ez emberek millióit tanította önfeláldozásra, önzetlenségre. Mint mindenütt, a problémát itt is a túlzásokban kell keresni, a fájdalom önmagáért való értékké magasztalásában. Ez a szemlélet összhangban állt a középkori kereszténység minden életörömöt sátáninak, bűnösnek tartó felfogásával, amely erőteljesen neurotizálta az egész civilizációnkat. Sajátos módon a fájdalom elviselését szenteknél Istentől, eretnekeknél a Sátántól kapott segítségnek tudták be. Az előzőeknél a fájdalom okozója gonosznak, míg az utóbbi esetben a hit és a keresztényi szeretet védelmezőjének számított, cselekedete pedig istenfélő tettnek. Félelmetes még elgondolni is, hány torz, perverz lélek talált kielégülést az inkvizívió szadizmusában, amelyhez minden földi és égi segítséget megkaptak, vagy legalábbis megkapni véltek.
Csak zárójelben jegyezzük meg, miféle torz gondolkodás Isten nevében ítéletet mondani valaki felett? Ha Isten mindenható, lesz rá módja, hogy megbüntesse, ha valaki megbántotta. Vagy megbocsátja, hiszen ezt várja az embertől is. De tud-e halandó ember kárt okozni a Mindenhatónak? És miért gondolja az ember, hogy Isten szerepét átveheti? Ez legalább akkora istentelenség, mint az eretnekek bűnei! Nem nehéz átlátni, valójában az inkvizíció valódi célja nem ez volt, hanem a megfélemlítés és manipuláció. A fájdalom-okozással való fenyegetés a pedig rendszerint beválik, akár a mai titkosszolgálati és katonai gyakorlatban is.
Bár a középkor sötét századai elmúltak, a fájdalom, szenvedés valójában mindmáig a nyugati kultúra tisztázatlan kérdései közé tartozik. Ahogyan sok mindennek, ennek sincs igazán kultúrája. Bár a fogyasztói társadalom teljesíthetetlen – mondjuk ki, hazug – ígéretei közé tartozik, hogy a fogyasztás az életet könnyebbé, fájdalom- és szenvedésmentesebbé tudja tenni, nagyjából a következő módokon reagálunk a fájdalomra:
Vannak, akik a legkisebb kellemetlenségre is azonnal gyógyszert keresnek (itt a fizikai fájdalomra gondolunk). Ők a fogyasztói társadalom által elrontott emberek, a gyógyszerreklámok követői – hipochonderek, vagy alkatilag, illetve neveltetésükből eredően (ilyen minta is van!) a legkisebb a fájdalomtűrő képességük. Utánuk következnek, akik egy bizonyos mértékig el tudják viselni, aztán keresnek segítséget. Itt lehetnek azok, akik ezoterikus, vagy pszichoszomatikus szemlélettel először a fájdalom jelzés- és üzenet-értéket szeretnék megérteni, mielőtt csillapítanák. A skála másik végén gyógyíthatatlan fájdalmat is csendben, bátran elviselők, a Gondviselés akaratában vagy a karmában feltétlen megnyugvók vannak – ez még egészséges viszonyulásnak mondható. A túlzó végletet a mazochisták és a mártírkodók, fájdalmukkal kérkedők képviselik.
A nyugati orvoslás a fájdalmat – a betegséggel együtt – feltétlen rossznak, legyőzendőnek tekinti. Bár evidens, hogy a fájdalom jelzés valami kóros működésről, ezen a funkcióján túl feleslegesnek tekinti. A beteg is ahhoz van szokva, hogy a tüneteire azonnal fájdalomcsillapítókat kapjon, és nem könnyen fogadja el, ha ezt a természetgyógyász nem feltétlen helyesli. Ez a magatartás – túl a gyógyszerek káros hatásán – mindenképpen jelez valami gyengeséget, elpuhultságot. A fájdalom elviselését „meg kell tanulni együtt élni vele” jelszóval csak a legutolsó esetben javasolja a nyugati orvos. A materialista orvoslás két esetben apellál Istenre és a hitre: ekkor, és a végzetes diagnózis közlésekor.
A fájdalmat a hétköznapi életben kétségbevonhatatlan tényként éljük meg. Ha fáj valamink, érezzük, tudjuk és nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. Bár a tudomány tudja, hogy a fájdalom voltaképp szubjektív, nehezen mérhető pszichés jelenség, az egyik ember fájdalma fizkailag teljességgel érzékelhetetlen a másik számára, sohasem vonta kétségbe a létezését. Egyedül a „tapasztalati” és „lényegi” világot kettéválasztó duális gondolkodásban merülhet fel, hogy megkérdőjelezzék a fájdalom tényleges létét. A fájdalom csak a „tapasztalati”, illuzórikus világban létezik, ezért nem más, mint illúzió. Ugyanaz nagyon fáj az egyik embernek, míg alig a másiknak – hogyan is lehetne objektív? „Az én fájdalmam”- mondja a nyugati, mintha a fájdalom birtok lenne (és a mazochista még örül is, büszkén viseli, mutogatja a fájdalmát). „Kinek fáj?” – kérdezné erre a keleti, aki tudja, hogy a teste is csak birtok, nem a birtokos. A válasz erre csak az lehet, hogy nem nekem, hanem a testemnek, én pedig nem a testem vagyok. Lehet, hogy fáj a kabátomnak, ha elszakad, de én mégsem a kabát vagyok, még ha rajtam is van. Ez lényegileg független attól, hogy a testemben érzőidegek vannak és a jelzéseiket végső soron az érzékeli, akit önmagamnak érzek. Ugyanígy, a lelki fájdalom is „csak” a lelkemé, az érzelmeimé, nem az enyém. Mindez nagyon logikus, de jelent-e segítséget a fájdalomban? Ha a fentieket nem értjük, aligha. Ha igen, a fájdalom sokkal kezelhetőbbé válik. Kevésbé vagyunk kiszolgáltatva neki, nem bénít meg, nem tesz kiszolgáltatottá. Megtanuljuk elfogadni, ha kell, együtt élni vele, vagy átlépni rajta és objektíven, külsőként szemlélni. Persze nagy fájdalom esetén erre csak a spiritualitás, a meditáció nagymesterei képesek, de sok példánk van arra, hogy ez megtehető.
A fájdalomcsillapítás - helyesebben a fájdalmon való túllépés – keleti módszere a nem azonosulás, például a fájdalom tárgyiasítása. De ezt tanítja az agykontroll és számos más módszer is. Ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy egyek vagyunk a fájdalommal, megkereshetjük a fájdalmat, mint idegen „testet” magunkban, alakot, formát, színt, szagot stb., azaz fizikai, érzékszervi jellemzőket adunk neki, és máris önmagunkon kívül helyezhetjük és megszüntethetjük. A lényeg tehát: nem én „fájok”, a fájdalom valami tőlem elkülöníthető, rólam leválasztható dolog.
Ez nem jelenti azt, hogy más módszerrel nem szabad a fájdalmat csillapítani. A fenti módszer nagyon hatásos kisebb fájdalmaknál, de egy nagy fájdalom, mondjuk egy epegörcs képtelenné tehet arra, hogy ezt megcsináljuk, vagy legalábbis egy nagy jógi tudása kellene hozzá. Ilyen esetben bizony indokolt a gyógyszeres csillapítás is, (még ha nem is ért ezzel egyet minden természetgyógyász), egyszerűen azért, mert túl sok tudati energiát von el, és a fájdalmas helyhez köti a gondolatainkat. A túl sok, tompító fájdalomcsillapító pedig a fájdalom tudatos kezelését teszi lehetetlenné.
Buddha a fájdalmat korántsem tartja célnak, vagy erénynek. Mint minden szenvedést, ezt is a nemtudás, ragaszkodás és gyűlölet következményének tartja, amely az okok megszüntetésével, a helyes élettel megszüntethető. Ugyanez az út vezet a megvilágosodáshoz is. Ezen az úton a fájdalom nem ellenség, helyes felfogással, eszköz lehet a megvilágosodáshoz. A fájdalom nem erény, de átalakítható, energiája, mint minden negativitásé, hasznos nyersanyag lehet. A módszer a tudatosítás, a fájdalom üzenetének megértése. A fájdalom nyilvánvalóan karma, előző tettek, gondolatok vagy szavak következménye, amit meg kell élni - de nem benne ragadni és azonosulni vele. Megélése eszköz lehet a karma ledolgozására, teljesítésére is – de csak addig, amíg magasabb szintű megoldást nem találunk. Ott, ahol aszkézist gyakorolnak – nem kötelességként és nem egyetlen üdvözítő módszernek tekintve – a fájdalom elviselése ott sem önmagáért való érdem, egyszerűen csak módszer a test uralására, a test és tudat különválasztására.
Mindezek ellenére a fájdalom hozzátartozik az élethez, szükségünk van rá, ahogyan az örömre is – egymás kiegészítői, egy tőről fakadnak, egyik nélkül értelmetlen a másik. Aki nem érez testi fájdalmat, az súlyosan fogyatékos, rendkívül sérülékeny ember, sokkal kiszolgáltatottabb, mint akinél a fájdalom képes a veszélyt, az elváltozást jelezni, figyelmeztetni. Szükségünk van a mások fájdalmára is: együttérzésre, segítőkészségre tanít. Lelkileg beteg, akiből ez hiányzik. Mind a keleti, mind a nyugati világban nagyszerű példákat, tanításokat kapunk erről. Embertelen, rideg, végletesen önző az, aki a másik fájdalmára érzéketlen. Ráadásul – és ez klinikai tapasztalat – az a beteg, aki nem fordul magába, nem dédelgeti a saját fájdalmát, hanem inkább másokra figyel, segít a nála elesettebbek gondozásában, sokkal gyorsabban gyógyul. Gyógyítja az a tudat, hogy hasznára van másoknak. Buddha azzal gyógyította a gyermekét sirató anya fájdalmát, hogy más szenvedőket kerestetett vele: a fájdalom bénító erejével szemben felébresztette az együttérzés gyógyító energiáját.
A recept tehát a fájdalom kezelésére: elfogadni, tudatosítani a létezését, megérteni a jelentését, átalakítani az energiáját – és a sokszor már meg is szűnt. Ez azt jelenti, hogy vegyük tudomásul, azért van fájdalmunk, mert szükségünk van rá, bármilyen rossz is, értünk és nem ellenünk van. Próbáljuk megérteni, túl a testi jelzéseken, valójában mit üzen, mire akar figyelmeztetni. Erre ugyanaz a megközelítés vonatkozik, mint a betegségek értelmezésére. Kitűnő könyvek jelennek meg erről a pszichoszomatikus (és a szomatopszichés) szemléletről, hiszen a kettő együtt lesz egész, folyamatosan, ráadásul közérthető nyelven, érdemes forgatni őket. Ha megértjük az üzenetet és nem ellenségként kezeljük, a fájdalom energiáját segítő erővé alakíthatjuk, és ha ez megtörtént, lehet, hogy már nincs is szükségünk rá. Persze nem szabad megfeledkeznünk a fizikai szintről se, korántse biztos, hogy minden fájdalmunkat egyszerűen „el tudjuk meditálni”: a lyukas fogat be kell tömni, a beteg testet-lelket meggyógyítani, különben csak a tünetet szüntettük meg. Ha pedig belemerülnénk az önsajnálatba, a fájdalom mazochisztikus örömébe, gondoljunk ilyenkor másokra, azokra, akik sokkal nehezebb helyzetben vannak nálunk. Sajnos ilyenek mindig bőven vannak és már sem gondoljuk, hogy a mi fájdalmunk a legelviselhetetlenebb.

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.23. 07:25  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Akik a szellemekkel beszélnek
A sámánok és nézeteik

Az ázsiai sámánok elképzelései a túlvilágról meglehetősen egyszerűek, akárcsak maguk a természeti népek. A sámánok szerint a fizikai valóság és a szellemvilág, tehát a túlvilág is velünk együtt létezik. Úgy kell elképzelni a szellemvilágot, mint egy marék nedves homokot. A homokszemeket a kezünkben tartjuk, ugyanakkor a nevesség is ott van a szemcsék között. A homokszemek jelképezik a fizikai világot, a víz, a nedvesség pedig a szellemvilágot.
A túlvilág képes beleavatkozni az evilágiak életébe. És természetesen a halál sem igazán halál, elmúlás, semmi sem marad abba, minden, amit elkezdtünk ott tovább folytatódik. A meghalt ember léte halála után is folytatódik, csak egy másik dimenzióban.. Megmaradnak benne régebbi szándékai, gondolatai, szimpátiái és indulatai. Befolyásolhatja utódai, családtagjainak életét.

A két világ mezsgyéjén
A sámánok és a törzsi varázslók tulajdonképpen azért léteznek, hogy a két világ határán egyengessék a nézeteltéréseket. Megengeszteljék a haragvó és nyugtalan szellemeket és útmutatást és segítséget kérjenek az evilágiak részére.
A sámánok és a törzsi varázslók az élők számára orvosi segítségnyújtásra is képesek, tudásukat a túlvilágiaktól kapják. Ha pedig valamilyen testi problémát képtelenek orvosolni, akkor tudatállapotukat megváltoztatják és révületükben újabb tudást kérnek, beavatkozásukkal mintegy bizonyítják, hogy ők képesek bármikor kapcsolatba kerülni a másik világgal, hogy onnan újabb tudásra, rendkívüli képességekre tegyenek szert.
A sámán látnok és jós is egy személyben. Választ ad azoknak, akik érdeklődést mutatnak valamilyen probléma megoldására vagy egyszerűen azután érdeklődnek, hogy valamilyen cselekedetük milyen eredményt fog szülni.
A megváltozott tudatállapot elérésére sok fajta módszer létezik. Néha hangos dobszó mellett körtáncot lejtenek, máskor ugrálnak a tűz körül, monoton dallamokat énekelnek-hajtogatnak, de előfordul az is, hogy hallucinogén szereket – füveket, teákat, ágakat – rágcsálnak, dohánykeveréket szívnak, növényi eredetű drogokat fogyasztanak. Azok a sámánok, akik magukról azt állítják, hogy látnokok, azok képesek arra, hogy kilépjenek fizikai testükből és lelkükkel asztrálutazásra menjenek, olykor nagy távolságra eredeti helyüktől. A modern szellemtan hívei is képesek asztrálutazásra, ennek megvalósítására különféle technikák léteznek.
Túlvilági utazásra manapság sok ember képes. Ezt bizonyítják a halálközeli megtapasztalások. A Gallup Intézet felmérése szerint az emberek 5-10 százalékának már voltak halálközeli élményeik. Ez a százalékarány Amerikában 8-20 millió embert jelent. A halálközeli állapotból visszatértek százalékaránya csak növekedhet, mert a kórházakban és egyéb egészségügyi intézményekben az újraélesztési technika napról napra tökéletesedik, ennek következtében a túlvilágot járt emberek száma is egyre több.
Kik a spiritiszták
Akik beszélni tudnak a szellemekkel, azok a mi világunkban a spiritiszták. Nevük a latin spriritusból, a lélek szóból ered. A spiritiszta mozgalomról rengeteg dolog terjedt el, gyakran téves hiedelem is. A mozgalom arra az ősi emberi vágyra épült, amely szerint lehetséges a kapcsolat a szellemvilággal, és valakik valahol megtalálták a módját a kapcsolatfelvételnek. Szükség van egy közvetítő lényre, akit médiumnak neveznek. És ő közvetíti felénk a túloldalról érkező információkat. Előfordul olykor, hogy a médium nem emberi hangon mondja el az üzenetet, hanem leír egy szöveget, a túlvilági üzenet szövegét. Olykor ez az írás elképzelhetetlenül gyors, maga a médium nincs is tudatában, hogy mit írt le, csak a végén, amikor a szöveget elolvassa. Előfordult már az is, hogy a médium rajzol vagy fest, mert egy olyan túlvilági személlyel áll kapcsolatban, aki fizikai világunkban festőművész volt.
Téves az elgondolás, hogy a szellemek csak a médiumok közelségére vonzódnak körünkbe, csak akkor jelzik jelenlétüket, ha jelen van egy alaposan felkészült személy is. A spiritiszták úgy vélik, hogy a szellemek folyamatosan jelen vannak, a két világ között nincs is határ. A szellemek jelen vannak a világunkban, mert láthatatlanul ők is részei a világmindenségnek. Csak egy másik dimenzióban léteznek. Az élők egy része vonzza őket, más része taszítja. A szellemvilág részei állandóan figyelik az élő világot, figyelik tetteinket, eljárnak ők is a mi összejöveteleinkre. Ha pedig mi is akarjuk, és ők is, akkor akár egyetlen pillanat alatt létre jöhet a két világ közötti kapcsolat és a kommunikáció.
A spiritiszta szeánszok részvevői gyakran mondják, hogy összejöveteleiken igen gyakran nem jön létre kapcsolat. Ez a helyzet főleg akkor jön létre, amikor a spiritiszta kör tagjai között egy olyan személy is jelen van, aki „taszítja” a szellemeket. Ahogy az élők sem érzik jól magukat mindenkivel, úgy a szellemvilág képviselőire is érvényes ugyanez. Ha pedig az élő emberekkel vagyunk egy társaságban, akkor sem biztos, hogy olyan is van a társaságban, akinek van valamilyen közlendője. Ugyanez vonatkozik a spiritiszta szeánszokra is. Ezért vannak sikertelen kapcsolatfelvételek, vagy olyasmit mondanak, amik nem lehetnek igazak, a szellemvilágból érkező információk hamisaknak bizonyulnak.
A huszadik század húszas éveiben terjedt el Európában a spiritiszta mozgalom. Az első világháborúban sokan odavesztek vagy tűntek el, vagy maradtak hadifogságban, hadifogolyként ott maradtak, eltűntként tartották őket nyilván. Közben kitört az úgy nevezett spanyol nátha, amely szintén több millió áldozatot követelt. Egyes adatok szerint az influenza járvány több áldozatot követelt, mint a néhány évvel korábban befejezett világháború. Hirtelen nagy igény lett arra, hogy az életben maradottak megtudják, mi lett szeretteik sorsa, akik sem a háborúból, sem a kórházakból nem tértek haza.

Kik akarnak kapcsolatot létesíteni
Számos történet ismert, hogy az élők csak azért akartak kapcsolatot teremteni a szellemvilág képviselőivel, hogy hírt kapjanak eltűnt szeretteik sorsáról. Nagyon sok esetben kaptak is információkat. Hogy meghaltak, vagy hogy élnek, megjósolták az érdeklődőknek, hogy hozzátartozójuk hamarosan hazajön sebesülten, betegen vagy éppen makkegészségesen. Nagyon sokszor előfordult azonban, hogy a hírek pontatlanoknak bizonyultak. A szellemek nem mondtak jót, vagy nem mondtak semmit sem. A források szerint a szellemektől kapott információ gyakran hamis, a szellem ugyanis hazudott.
Hogyan lehetséges az, hogy a szellem nem mond igazat? Már bennük sem bízhat maradéktalanul a fizikai lét embere?
Úgy tűnik, hogy a szellemvilág sem mentes régi, emberi beidegződésektől. Ott is az antipátia irányítja a létet. A túlvilágon is érvényesülnek bizonyos, feltehetően az ebben a világban, az előző életben szerzett rokonszenvek és ellenszenvek. Ilyen szempontból nézve tulajdonképpen a szellemek is felhasználhatók jóslásra, bizonyos pozitív vagy negatív eseményalakulások közlésére.
Egyelőre azonban maradjunk a két világ közötti kapcsolatokon. Léteznek a mi világunkban is olyan emberek, akik megjárták a túlvilág egyes régióit és utána visszatértek a fizikai létbe? Első ilyen történetet Platóntól olvashatunk, aki az Állam című művében ismertet egy harcost, akit a pamphüliai csata után 10 nappal találtak meg. Teste nem indult oszlásnak, ezért rokonai haza vitték és máglyára tették, ekkor az egykori harcos hirtelen feltámadt és hihetetlen dolgokat mesélt arról, hogy elhagyta testét és több lélekkel együtt csodálatos utazást tett meg, azon a helyen értékelték életüket, a jók egy felfelé vezető hasadékon távoztak megmérettetésük helyéről, a rosszakat lefelé küldték. Amikor ő került bírái elé, akkor közölték vele, hogy neki kell hírül vinni az embereknek, hogy mik történnek velünk halálunk után.
Erről azonban bővebben majd a jövő héten.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.22. 06:58  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Mesterek – egykor és ma

Hosszú évezredeken át az volt a dolgok rendje, hogy ha valaki jól meg akart tanulni valamit, elment egy mesterhez, bebocsátást, felvételt kért és ha az elfogadta, elkezdhette a tanulást. Így volt ez, akár fazekas, akár alkimista akart lenni a delikvens. Először próbaidős lett, majd inas, tanonc, famulus, később segéd, vagy megkapta az engedélyt választott mestersége gyakorlására. Meghatározott gyakorlási idő múltán kérhette, lehessen ő is mester. Ehhez be kellett bizonyítani képeségeit, jártasságát a mesterséghez tartozó dolgokban, gyakorlailag azt, hogy már minden megtanulhatót tud, mindent megcsinál, és alkalmas arra, hogy másokat oktathasson. Ha erre képes volt, mestere, vagy az erre hivatott testület mesterré fogadta. Rang volt mesternek lenni, akár a kétkezi munkában, akár a szellem területén. Néhol a tanítót is iskolamesternek nevezték.
Másokat tisztelőik, tanítványaik neveztek mesternek, gyakran anélkül, hogy az illető erre igényt tartott volna. Zenészek, költők, filozófusok, vallástanítók, mágusok és misztikusok köré gyűltek így a tanítványok messze földről. Sokukat máig a szellem óriásai között tartják nyilván. Megtiszteletetés volt, ha egy-egy ilyen mester valakit tanítványául fogadott. Önmagukat csak a vásári komédiások és szélhámosok kiáltották ki mesternek. Ők viszont mindenkinek kínálták szolgáltásaikat, és mindig voltak, akiket misztikus zagyvalékokkal el lehetett szédíteni.
A régi zsidóságnál a rabbi mestert jelentett. Ezért szólították Jézust így a tanítvágyok és betegek, ő viszont elhárította e titulust, mondván, hogy erre egyedül a Mennyei Atya érdemes.
Keleten a guru testesíti meg a mester fogalmát. Az ottani ember mentalitása viszont merőben különbözik a nyugati hozzáállástól. Sokszor érthetelen számunkra aza a feltétlen odaadás, isteni tisztelet, amivel a hindu guruja felé fordul. A guru, vagy láma ugyanis a tanítvány szemében nem egy férfi, vagy nő, nem egy ember, hanem maga a Tan megtestesülése.

A mester-tanítvány kapcsolat
Lélektani szempontból a mester mindig az Apa archetípusát testesíti meg. Az apai szerepek közül a legpozitívabbak, a Bölcs Öreg, a Tanító, a Védelmező, az Idősebb Barát egyaránt lehetnek a mester vállalt szerepei, illetve ezeket láthatja bele és várhatja mesterétől a tanítvány. Ebbe a szerep-repertoárba a segítő-jutalmazó mellett a büntető-fegyelmező aspektus egyaránt belefér.
A keleti mester-tanítvány kapcsolat arra a meggyőződésre épül, hogy a mester valóban rendelkezik mindazon tökéletességekkel, amelyeket a tanítvány el szeretne érni. Egyszerűen azért, mert azonos a Tanítással. Ez a tanítvány számára nemcsak tudást, de áldást és védelmet is jelent. Ezért feltétlen odaadás és tisztelet illeti meg. Bár a tanítványság nem mindig életre szóló kapcsolat - hiszen a tanítvány más mesterhez is fordulhat, de a mester is tovább küldheti máshoz a növendékét - de amíg tart, a tanítvány engedelmességgel követi a tanítót. Nem vitázik, nem tiltakozik a mester döntése ellen, szó nélkül végrehajtja a legkegyetlenebbnek tűnő, testet-lelket gyötrő parancsokat is. Tudja ugyanis, hogy ezek nem öncéluak, a mester nem hatalmi mániáját akarja kiélni rajta, hanem a belátás és bölcsesség olyan fokán áll, ahonnan tudja, mire van szüksége, mi szolgálja a fejlődését és a szigor mögött mindig szeretet rejtőzik. Bár tudja, hogy fizikai testében a mester is halandó, de a tiszteleten az se változtat, ha látja emberi tökéletlenségeit. Ha képes a tökéleteset, az istenit látni benne, nem lázad és nem kellmeghasonulnia sem. A tanítvány nem rivalizálhat mesterével és nem csinál hiúsági kérdést abból, hogy fölébe nőjön. Nem azzal kezdi a tanulást, hogy mielőbb ő is mester legyen, tudja, hogy ehhez esetleg egy élet munkája kell, és a mestere, aki látja a karmát, tudja, hogy alkalmas-e ő erre egyáltalán.
A nyugati ember individuálisabb, sokkal erősebb egóval, ezért a mester-tanítvány kapcsolat is más. A jó mester ezért, bár a tiszteletet megköveteli, nem bálványozatja magát. Tanítási módszereibe a vita is belefér és nagyobb szabadságot ad a tanítványnak. Míg a keleti mesterek történeteiben a legdurvább módszerek is feltűnnek, amelyekkel a mester alázatra, az egó legyőzésére, vagy a karma ledolgozására tanított, nyugati “kollégája” ilyeneket általában nem alkalmaz. Lehet, hogy ez lassabb út, de számunkra követhetőbb. Talán több az esély arra is, hogy a tanítványból egyszer mester lehessen.

A Vízöntő-kor mesterei
A mai nyugati világban mindez sokkal bonyolultabb. Azért is, mert – hála a fogyasztói tárdadalomnak - individualistábbak és egóistábbak vagyunk, mint valaha. Elhitették velünk, hogy minden megvehető, sőt egyre gyorsabban meg is kell venni. Versengő szellemünk arra sarkall, hogy mutassuk meg, mi vagyunk a legjobbak, törjünk az élre, hagyjunk le másokat. Ha más mester lehet, mi miért ne lehetnénk? Látjuk a hibáit, sőt direkt figyeljük is, miközben az érezzük, hogy mi jobbak vagyunk nála.
Valaha az igazi nagy mestereket végtelen szerénység jellemezte, rejtőzködő életet éltek, hogy csak az találhassa meg őket, akinek tényleg ott a helye, a többieket vagy elküldték (néha igen durván), vagy letagadták előttük, hogy egyáltalán értenek valamihez. A mai hangos világban talán rájuk se lelnénk, oda se figyelnénk. (Sokak szerint épp ezért nem érkezik a jelen világkorszakban Jézushoz, Buddhához, Lao Ce-hoz hasonló világtanító.) Azokat vesszük észre, akik reflektorfényben állnak, hirdetik magukat. Ráadásul, bár okosnak és raffináltnak hisszük magunkat, ilyen ügyekben végtalan naívak vagyunk, bárkinek elhisszük, hogy mester, ha elég meggyőzően mondja, vagy mutat néhány trükköt. Az egzotikus külső, távoli (lehetőleg keleti) származás pedig végképp eloszlat minden aggályt, hogy egy igazi nagy tanító áll előttünk. Bár, az igazat megvallva, eszközeink sincsenek, amelyekkel erről, vagy az ellenkezőjéről meggyőződhetnénk.
A huszadik század elején éreztek először inspirációt keleti tanítók – jógamesterek és buddhista szerzetesek – arra, hogy nyugatra jöjjenek. Az első jövevények valóban a legnagyobbak közül valók voltak és mindvégig őrizték jó hírnevüket. Később azok is útra keltek, akiket inkább materiális szempontok érdekeltek. Valójában nem volt könnyű a helyzetük, megőrizni értékeiket, tisztaságukat egy olyan civilizációban, amely otthon ismeretlen kísértésekkel volt tele: hírnév, népszerűség, hatalom, rajongó hívek, szexualitás, könnyen szerezhető vagyon. Sok kíváló tanító, tehetséges elme csúszott és csúszik így tévútra. Ijesztő és elképesztő történeteket milliárdos gurukról, szexmániás jógamesterekről, alkoholista és drogos lámákról sajnos gyakorta hallani. Szerencsére nem ők vannak többségben, de sokan inkább a szenzációkra figyelnek, mint a halkszavú “igaziakra” és a bulvársajtó is rájuk vadászik. Az igazi mester azt is tudja, hogy másként kell bánnia a nyugati tanítványokkal, és így is tesz, ha valóban azok javát, fejlődését akarja szolgálni. A mester ugyanis: szolgáló, és nem úr!
Manapság nagy divat a spiritualitás importja. Nyugatiak tanítanak keleti tanokat, ami nem baj, sőt olykor a mai ember igényeinek, felkészültségének inkább megfelelően, mai köntösben tudják továbbadni az ősi tanokat. Ám elvetik a sulykot, ha erőnek erejével keletinek akarnak látszani. Ez inkább komikus, mint meggyőző. (Nem mintha az egyik divatos módszer oktatóinak papi ornátust utánzó öltözete kevésbé lenne mosolyt fakasztó!) Velük fordul elő, hogy keleti szellemet várnak el tanítványaiktól, legalábbis ami az alázatot illeti. Hallani olyan oktatóról, aki a tanfolyamra érkező hallgatót minden ok nélkül tettleg bántalmazta, pincébe zárta, megalázó munkára kényszerítette, mondván, ő a mester, a tanítványnak el kell tűrnie, hogy alázatot tanuljon. A különbség „mindössze“ annyi, hogy a mintául szolgáló megvilágosodott tanító ezt a tanítvány fejlődése érdekében tette, míg hazai utánzóját csupán egoizmusa és hatalomvágya vezeti.
Sajátos újítás a jelenlegi ezoterikus és gyógyító iskolák némelyikénél: a tanítvány maga határozza meg, mikor legyen mesterré. A magyarázat szerint a demokratizmus és igazságosság jegyében. Igy vannak olyan irányzatok, ahol valakiből néhány hétvége alatt akkor is mester lehet (meghatározott díj ellenében), ha pár hete még az egészről fogalma se volt, se felkészültsége, se gyakorlata, és a tanításra való alkalmasságát se nézi senki. Sőt, egy esztendő alatt mesteri oklevelek impozáns sora díszítheti otthon a falat. Ez sem más, mint a jelentkezők egoizmusának gátlástalan kiszolgálása ezoterikus szólamok mögé bújtatva. A fogyasztói társadalom gyarapodás-központú szemléletének exportálása a spiritualitás birodalmába. Nonszensz és működésképtelen. Vajon egy-egy ilyen „mester” javíttatná-e az autóját, építtetné-e a házát egy olyan mesterrel, aki pár hónapja vett kézbe először csavarkulcsot vagy vakolókanalat? És egy problémákkal küzdő, beteg ember rábízhatja-e testét- lelkét egy ilyen „gyorstalpalós“ mesterre, gyógyítóra?
Érdemes azt is megvizsgálni, mivégre keres mestert ma valaki. Csakugyan a tudást, tisztulást, megvilágosodást keresi, vagy valami mást? Van, aki erőt, hatalmat remél, esetleg ahhoz, hogy mások fölött uralkodjon. Komoly tanító, hacsak nem a fekete mágiában utazik, ezt nem fogja méltányolni. Van, aki különlegessé szeretne válni, valami olyat tanulni, amivel felhivhatja magára a figyelmet. Frusztrált, sikertelen emberek indítéka ez is lehet. Mások inkább divat- és mintakövetők. Akit a média felkap – és mindig vannak ilyen ügyeletes sztárok az ezotériában is – ahhoz mennek, mert mások is arra tartanak. Aztán, ha fordul a divat, ők is mestert váltanak. Ez mindenképpen a felszínes érdeklődés jele. Vannak olyanok is, akik ténylegesen valami apa-pótlékot keresnek, erős védelmezőt, aki kézen fogva vezeti át őket az élet ingoványain, és megmondja kérdéseikre a választ. Ők önállótlan emberek, akik lelkileg még nem tudtak felnőni és most is másra bíznák problémáik megoldását. Egy valódi tanító nem küldi el őket sem, de tudatosítja velük, mit fognak kapni tőle. Fontos, hogy ne (csak) azt adja, amit várnak, hanem azt, amire csakugyan szükségük van. Szükség esetén pedig nemet is tudjon mondani.
Az egyik japán harcművészeti iskola mestere nyilatkozta a közelmúltban, hogy az európai mesterekkel (nem határozta meg, milyen irányzatra gondol) két baj van: túl fiatalok, és/vagy neurotikusak. Sajnos tökéletesen igaza van. Alig huszonéves “mesterek” képződnek tucatszámra, csak mert elvégeztek valami tanfolyamot és oklevelük van róla. Valójában aligha lettek mesterek. Lehetnek ugyan akármilyen magasztos előző életei valakinek (hacsak nem tudatosan újraszülető tulku, mint a Dalai Láma), bizony mindent újra kell tanulnunk a szobatisztaságtól Einsteinig vagy az ezoterikus tanokig. Legfeljebb bizonyos dolgok már ismerősebbek és könnyebben rájuk érzünk. Meg aztán a földi fejlődés csakrákhoz kapcsolódó 7x7 éves ciklusát sem véletlenül találták ki. Még a néhány iskolánál elismert ismert (és legtöbbször be nem tartott) 35 éves korhatár is kevés. Inkább a 49 lenne a helyes - nem gondolván persze, hogy az adott életkor önmagában bármit is jelentene.
A neurózissal még több a baj. Mivel a nyugati kultúra úgy ahogy van, neurotikus, az egyéni és a társadalmi tudat szintjén egyaránt, legfeljebb arról lehet szó, hogy kevésbé neurotikus, gyógyítható, és neurózisaiból gyógyulni akaró delikvenseket kellene találni. Előfordul az is, hogy épp a gyógyításra szorulók lesznek mesterekké. Frusztráltak, szorongóak, kudarcaik kompenzálását keresik abban, hogy valahol beavattatják magukat. Innentől a neurózisuk és összes megoldatlan életproblémájuk nem kezelendő probléma többé, hanem követendő minta. Mintegy szentesítve látják a beavatásuk okán, annak tartják a tanítványok is (hiszen a mester a minta), és az utánpótlásban, a következő mesterek kiválasztásánál az ilyen mester nyilván magához hasonlókat fog kiválasztani. Így biztosítva van a neurózisok átörökítése is - nehogy a dolog véletlenül úgy tudjon működni, ahogy kell.
Szomorú tapasztalat viszont azt is, hogy a neurotikusok mellett egyre nagyobb számban vannak pszichotikusok (magyarul elmebetegek). Tudom, hogy ez nagyon durván hangzik, de igaz. Tanú rá sok pszichiáter és a lipótmezei elmegyógyászat (közelmúltban sajnos bezárt) valláspatológiai osztálya. Leginkább paranoid, azaz téveszmés zavarok fordulnak elő. Onnan lehet őket felismerni, hogy ők azok, akik térítenek, prófétálnak, meg vannak róla győződve, hogy “fentiek” kiválasztottjai, Isten, Jézus, az arkangyalok, Hermész Triszmegisztosz, vagy az ufonauták a tanítóik, nekik és csak nekik nyilatkoztatták ki végső és teljes igazságot a világról, teremtésről, gyógyításról vagy a Nagy Piramis titkáról. Nem tudják elviselni, ha valaki nem hisz nekik. Valóban megdöbbentő, hogy napról napra többen vannak. Paradox módon minél zavarosabb tanokat terjesztenek, annál több a hívük - akik néha ugyanúgy megzavarodnak. Ez a fajta elmebaj ugyanis ragályos lehet.

Felkészületlen “mesterek”

Megdöbbent sok előadó, oktató, mester, cikk- és könyvíró felkészületlensége és műveletlensége. Az ezotéria mai könyveiből, vagy akárhány elvégzett tanfolyamon sem lehet ugyanis általános műveltséget szerezni. Az vagy van, vagy nincs valakinek. Ha nincs, meg lehet szerezni, de nem lehet közhelyekkel pótolni a hiányt. Ha valaki a mágia, misztika, ezotéria történeti vonatkozásaira utal, nem árt, ha ismeri a történelmet, földrajzot, filozófiát, vallásokat, az európai kultúrában mindenképpen, de ha keletiekre hivatkozik, valamelyest az ő kultúráikat is. Mindezek mellé nem árt némi irodalmi műveltség, olvasottság. Ha természettudományos érveket vesz elő, nem elég hallomásból ismerni a klasszikus és modern fizikát, kémiát, biológiát, lélektant, csillagászatot stb. Őszintén kíváncsi lennék például arra, hogy az a sok-sok szakérő, aki Einsteinre hivatkozik (okkal, vagy ok nélkül) vajon elolvasta-e (meg sem merem kérdezni, megértette-e) a relativitás speciális és általános elméletét? Gyanítom, siralmas lenne egy ilyen felmérés eredménye. Olyanok hivatkoznak történeti tényekre, akik lazán tévednek párszáz éveket, párezer kilométereket, gyógyításról beszélnek, de nincsenek tisztában a vérkörökkel, hormonokkal, okkult anatómiáról és energetikáról tanítanak, de olykor a szervek alapvető biológiai szerepét nem ismerik. Prófétálnak sziriuszi lényekről de nem biztosak abban, merre is van az égbolton az Orion csillagkép, lélektani kérdésekben Jungra hivatkoznak (ez a divat), anélkül, hogy vették volna maguknak a fáradságot, hogy alaposabban megismerjék. Keleti analógiáikban könnyedén összekeverik a buddhista, hindu és taoista fogalmakat - egyáltalán mindent, mindent összemosnak, hivatkozván arra, hogy úgyis mind ugyanarról szól (ami valahol igaz is, de emellett azért nagyon is markánsak és nem véletlenek a különbségek). No meg Hermész Triszmegisztosz is jó adu, hiszen, mint tudjuk, mindegy, fent, vagy alant… Szegény Hermész, épp most olvastam (evidenciaként említve), hogy a Tabula Smaragdina tartalmazza, hogy minden precessziós év adott szakaszában a földön kívüliek megkísérlik elfoglalni bolygónkat (Drunvalo Melchizedek)
A tudatlanságot persze néhány kellően fölényes gesztussal leplezni lehet, amiből a nála is felkészületlenebb hallgató biztosan érzi, az előadó csak azért nem megy bele a részletekbe, mert azok nyilván a kisujjában vannak - aki meg nem így gondolja, legfeljebb a fejét csóválja, szünetben diszkréten távozik, mert azért mégiscsak csúnya dolog lenne nyilvánosan leégetni az előadót. Némely könyvben ilyenkor a szerző kiteszi a három pontot (mint én is az imént), esetleg titokzatoskodva hozzáteszi, hogy “de erről most még nem szabad többet elmondanom” (nektek, tudatlanoknak, csak ha majd megengedik az égiek és ti is olyan okosak, fejlettek lesztek, mint én). Ha valakit - tolerancia ide, vagy oda - nem irritálnak az ilyen fontoskodó, egoista kitételek, jelentkezzen! A “tudó” ember véletlenül sem mond efféléket és azt még jobban kerüli, hogy bárkiben is az értéktelenség érzetét keltse. “Fecseg a felszín, hallgat a mély.”
Meglep a naivitás, ahogyan sokan az innen-onnan összeszedett “ismereteket” elhiszik és (olykor megtoldva egy kicsit) terjesztik. Pedig néha csak utána kellene gondolni vagy számolni. Kedvenc példám az “indiai pálmalevél könyvtár” Eszerint Indiában (hol is lehetne másutt?) van egy könyvtár, ahol pálmalevelekre írva ott van valamennyi emberi lény valamennyi inkarnációjának története a múltban, jelenben és jövőben. Afféle kozmikus III/3 ügyosztály. Ezer évenként a leveleket újraírják a szerzetesek, és aki eljut hozzájuk, elolvashatja a róla írottakat (milyen nyelven?) és vannak, akik állítják, jártak ott és olvasták is a sajátjukat. Viszont ha valaki kettesnél jobb volt matekból nyolcadikban, megsaccolhatja, vajon hány levélen fér el egy ember minden élete a végtelen múlttól a jövőig, és csak pár milliméteres vastagsággal számolva vajon elférne-e a világ legnagyobb könyvtárában is hatmilliárd ember “kartotékja” (csak a jelenleg épp testben lévőket számolva), és vajon hány szerzetesnek kellene másolgatnia, hogy ezer év alatt végezzen a munkával?
Einstein, Jung, Triszmegisztosz mellett állandó és jól bevált blöff még például a NASA kutatásaira hivatkozni. Mindenki sejti, hogy vannak titkolt kutatási programjaik az űrkutatás mellett, így nyugodtan le lehet írni, hogy megtalálták Noé bárkáját, Lót feleségét (sóbálványként), vagy akár Bálám szamarának földi maradványait. Ha ezt egy honi lap egy külföldi magazinból veszi át, a jámbor olvasó annál inkább hajlamos hitelt adni neki, hiszen a NASA, az azért nem semmi.
Hogy továbbmenjek a kötekedésben, az sem túlságosan tetszik, hogy napi gyakorlattá vált más tudását, tanításait, mások által kidolgozott gyakorlatokat sajátunkként tanítani. Mindenkinek vannak mesterei, mindenki tanul, vagy tanult valakitől, ez nem szégyen, hiszen nem fedezhetünk fel mindent magunk - de aki valamit is ad a tisztességre, jelzi, ami nem a saját gondolata, felfedezése, megemlíti, kitől tanulta, irodalomjegyzéket mellékel, vagy jelzi az idézetek szerzőit. Sajnos ezt reikimesterektől táltos-oktatókig igen sokan mellőzik.

Nem állíthatjuk, hogy minden mai mester ilyen lenne. Sőt, egyre több tehetséges, lelkiismeretes, felkészült tanítóval találkozni, még ha a megvilágosodást nem is érték el. Szolgálatként és küldetésként fogják fel a munkájukat, nem tolják magukat előtérbe, nem ragaszkodnak kongresszusi termeket megtöltő hallgatósághoz, megelégszenek tanítványaik szűk körével, tudva, úgyis megtalálják őket, akiknek rájuk van szükségük. Karizmatikus erejük, kisugárzásuk, szavaik és emberi magatartásuk minden reklámnál meggyőzőbb. Akit megérintett már egy ilyen tanító személyisége, megérzi, hogy ő az igazi. Ő ugyanúgy egy a tanítással, mint a régiek, akkor is, ha nem hord látványos öltözéket és panelházban lakik. Nem követel meg hajbókolást, ugyanúgy él, mint bárki, és van jó szava mindenkihez. Nem nézi le a kezdőt, a tudatlant és nem akarja megtéríteni a más véleményen lévőt. Lehajol és nem leereszkedik a gyengébbekhez.
Az ilyen mesterek lesznek a Vízöntő-kor igazi tanítói. Lehet, hogy a szélhámosok, önjelelt guruk és szerencselovagok egy darabig még szaporodni fognak. Ez kortünet, velejárója annak a tisztulási folyamatnak, amelyen az emberiség most átmegy. Akkor is meg kell történnie, ha ez fájdalmas, és sok áldozattal jár. Ám, a hamis tanítók amilyen gyorsan népszerűséget szereznek, eddig még éppoly gyorsan el is tűntek mindig. Ez most se lesz másként: az idő próbáját a romlandó nem, csak a romolhatatlan éli túl. A tradíciók, tanítások ismerete reál és humán, materiális és spirituális szinteken, a tudás és a megkülönböztetés (vidya és vivéká) ezért a legfontosabb képességek a Vízöntő-kor hajnalán.



Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.21. 07:13  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A Vízöntő korszak kezdete

Sok időpontot emlegetnek

A múlt hónapban már foglalkoztunk a Vízöntő korszakának eljövetelével és azokkal a változásokkal, amelyeket az ezotérikusok jósolnak az Új Kor beköszöntésével. A Vízöntő kornak a kezdetével kapcsolatosan azonban igen sok időpontot emlegetnek a szakirodalmak. Bár valamennyi forrásmű azt hangsúlyozza, hogy az Új Kornak, illetve a Vízöntő korának inkább szimbolikus a jelentősége, mint asztrológiai.
Sokan azt is kétségbe vonják, hogy az Új Kor haszonnal jár-e az emberiség számára. Mindenesetre azt mindenkinek önmagának kell eldöntenie, hogy érdemesnek tartja-e a Vízöntő kor szellemében írt és kinyomtatott publikációk olvasását, a benne találhgató sugallatoknak az elfogadását. Leszögezhető azonban, hogy az Új Kornak a kultúrára és az emberiességre gyakorolt hatására nem nagyon található kivetni való. De mit is emlegetnek sokan az Új Korral kapcsolatban? Vannak megalapozott és megalapozatlan vádaskodások a korszakkal szemben. Miket tartanak egyáltalán a 20. század végén az emberiség legnagyobb ellenségének és haszontalanságának?
A 20. század végén a legtöbbet bírált személyiség Szaddám Husszein volt, az események között a legtöbbet szidták az olajválságot, a nukleáris fenyegetettséget, az űrkutatást (?) és a vonalkódos olvasórendszert (?). Sok keresztény teológus szerint a jelenkor legfőbb ellensége a Vízöntő korszaka. De miért? Pedig ez a korszak a derű, a béke, a kölcsönös szeretet beköszöntőjének új korszakát hirdeti, amikor majd a világot egyetlen központi hatalom fogja kormányozni és a világon egyetlen egyetemes vallás lesz.
Az Új Kor a keleti vallások, a gnoszticizmus és a spiritizmus között teremt szintézist. Eszméi ugyanis a médiumok által a szellemvilágból közvetített ezoterikus és titkos tanokon alapulnak. A korszellem követői hiszenk a reinkarnációban.

A mozgalom alapítója
A mozgalom eszméit még a 19. században működö Madame Blavatsky kezdte népszerűsíteni a Teozófiai Társasággal együtt, amelynek később Alice Bailey lett a vezetője. Az Új Kor mozgalom elnevezést már Bailey asszony tette közzé. A szellemvilágból hozott utasítások értelmében az Új Kornak 1975-ig kellett rejtve maradnia, ekkor kellett a világ új rendjét nyilvánosságra hozni.
Egyesek szerint az Új Kor mozgalmának elsődlegesen az volt a célja, hogy pacifista és antimilitarista tevékenységgel minél több szmpatizánst szerezzen. A mozgalom ugyanis egyebek mellett foglalkozik ökológiai problémákkal és a nevelés gondjaival, tanácsokat ad az ember egészségnek megörzésére, és akciókat kezdeményez az éhezők megsegítésére. Sokan azonban felróják a mozgalomnak az olyan eszméket, mint amilyen például az abortusz engedélyezése, továbbá a mesterséges megtermékenyítés elfogadása, a családok létszámánkak erőszakos korlátozása azokon a világi területeken, ahol erre szükség mutatkozik. Engedélyezni kell a genetikai manipulációkat, amelyek révén több táplálék jut sok ember számára, továbbá a halál fölötti ellenörzést is engedélyezni kell, hogy a súlyos beteg önmaga döntse el, éljen-e még tovább fájdalmakben és szenvedésben, vagy sem.

Hány korszak volt eddig?
Az emberiség történetében az ezoterikusok szerint volt már több korszak is, amit asztrológiai alapon számoltak ki. Egy egy korszak akkor kezdődik, amikor a tavaszi napéj-egyenlőség az állatöv egy egy új csillagképébe helyeződik át. Ez a jelenség körülbelül kétezer évenként ismétlődik meg. Az asztrológia szerint ugyanis egy egy korszak jelentősen képes befolyásolni a Föld sorsát. A jelenlegi Vízöntő korszak előtt a Halak csillagkép volt az uralkodó állatövi jegy a Földön. Kétezer évvel ezelőtt a Halak jelképe volt a Krisztusi kereszténység jelképe is. Sok asztrológus szerint a Vízöntő özönvízzel fogja elpusztítani a világot, így születnek majd az új eszmék, amelyek vezérelni fogják az emberiséget.
Az asztrológusok szerint három letűnt korszakról tudunk. Krisztus előtt 4000-től 2000-ig tartó időszak a Bika jegyében telt. Ekkor az emberiség körében a Bika kultusz volt a jellemző, gondolni kell a krétai Minotauruszra, vagy az egyiptomi Ápisz isten törétneteire. Krisztus előtt 2000-től időszámításunk kezdetéig a Kos jegyében élt az emberiség. Ekkoriban a nomád pásztorkodás volt a legjellemzőbb életforma. Ezután jött a keresztnység és, mint tudjuk, ezt a vallást sokáig nem a kereszt, hanem a hal szimbolizálta, hiszen Krisztus első tanítványainak többsége halász volt.
Mikor kezdőhetett el a Vízöntő korszaka, arról sok elképzelés van. Egyes asztrológusok szerint a Hindu időszámításban a Vaskor, a Kali Yuga időszámításunk előtt 3102-ben kezdődött és 5000 évig tartott, tehát az új korszak 1898-ban kezdődött.
Aleister Crowley, a múlt század neves mágusa egyiptomi tartózkodása alatt 1904-ben megszólított egy entitást a szellemvilágból. A szellemi lény szerint az új korszakot, az új eónt Horusz istenség fogja uralni és uralmának a kezdete 1904-ben lesz esedékes.

További időpontok
A következő évben azonban mások is végeztek számításokat. Szerintük egy egy csillagjegy uralmának az időszaka a Földön 2160 évig tart. Gerald Massey asztrológus szerint a Halak korszaka időszámításunk előtt 255-ben kezdődött, és szerinte a Vízöntő korszaka is 1905-ben kezdődik.
Madame Blavatsky, a Teozófia egyik szűlőanyja, a Teozófiai Társaság megalapítója azt jósolta, miután Maitreya úrral, a szellemvilág egyik magasrangú képviselőjével folytatott kapcsolattartást, hogy a Földön az univerzális egyház a 20. század végén fog megalakulni, az Új Kor hajnalán, a Vízöntő korszak kezdetén. Ez a kapcsolattartás 1911-ben volt.
Sokan hitték úgy, hogy a Vízöntő korszak kezdetével és a korábbi befejezett korszak végén a Föld is meg fog szűnni. 1921-ben elterjedt a hír, hogy abban az évben bekövetkezik a világvége és a Barcelóniai Jokey klub fogadóirodájában sokan arra fogadtak, hogy a világ még abben az évben véget ér.
Edgar Cayce amerikai médium és gyógyító szerint 1936-ban a Föld forgástengelye nagy mértékben elkezdett kilengeni. Feltételezte, hogy a kilengés azért következett be, mert bolygónk egy új korszakba lépett. Cayce szerint a forgástengely elmozdulásának következtében a Föld forgásának a felgyorsulása katasztrrofális következményekkel jár majd. Egyébként több amerikai geológus is megfigyelte, hogy a Föld tengelyforgása 1936-ban valóban felgyorsult.
Alice Bailey szerint a Vízöntő kora 1930-ban kezdődött, ahogy le is van írva a Hiearchia külső megnyilvánulásában című könyvében. Ő saját szellemvilágbéli tanítójától kapta ezt az időpontot. Dzsval-Kuhl szellemi tanító 1945-ben lediktálta a Nagy Könyörgés című könyvet, amelynek célja az volt, hogy felébressze a Fény, a Szeretet és az Isteni Értelem urait, valamennyi földi vallás szellemi vezetőit. Alice Bailey 1946-ban írta: „…Az a nap már közel van, amikor valamennyi vallás egyesül, ekkor veszi majd a kezdetét az Új Kor, a Vízöntő kora.”
Dél-Amerikában Willaru Huayta, a kecsua nép szellemi vezetője, az Inka Konfederáció összejövetelén annak a véleményének adott hangot, hogy a Vízöntő kora 1962. februárjában kezdődött a Földön.
Dane Rudhyar, a karmikus asztrológia atyja írta még 1975-ben, hogy Avatar hindu istenség, Vishnunak utolsó inkarnációja, aki egyben a legszeretetteljesebb istenség a hindu istenek panteonjában hamarosan meg fog jelenni. Nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy ekkor történik majd meg Krisztusnak második lejövetele a Földre. De lehet hogy csak a krisztusi energia fog hatalomra jönni egy neves személyiség megszületésével, aki az új kor megszületését is jelenteni fogja.
Az Új Korral és a Vízöntő korszakának eljövetelével kapcsolatban teljes a zürzavar. Sok mágus, médium és szellemi vezéregyéniség más-más időpontot jelölt meg az Új Kor eljövetelére, de hogy ránk nézve milyen befolyásolással bír majd ez a korszak, azt meglátjuk.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.20. 07:14  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Megszentelni az életet

Megszentelni az életet annyi, mint megállni olykor a rohanásban, tudatosan átélni a pillanatot és megadni a neki a méltóságot, tisztességet. És ekkor megérezzük benne egy szellemi létezés állandó jelenlétét és áldását. A szeretet, a boldogság, a szépség és az élet szentsége a legszorosabban összetartoznak.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy az életet szakrális és profán részekre, eseményekre tagoljuk. Éljük hétköznapi életünket, dolgozunk, eszünk, pihenünk, családot alapítunk, gyereket nevelünk, családi és társadalmi kapcsolatokat ápolunk. A szakrális oldalt az ünnepek és szertartások képviselik. Mindkettő megteremti a maga alkalmait, helyszíneit és eseményeit, terét és idejét. Az életnek ahhoz, hogy emberinek lehessen nevezni, feltétlen szüksége van a szentség pillanataira, alkalmaira. Enélkül az élet a létfenntartás biológiai szintjére, ember alattivá süllyed. Szürke, jellegtelen és gépies lesz. Ami ebből kiemeli, az az Ünnep – így, nagy betűvel is írhatjuk, annyira fontos. Az ünnep nem csak annyit jelent, hogy abbahagyjuk a napi munkát, hogy kikapcsolódással és a családdal tölthessük az időt. Az igazi ünnep valahogy mindig egy magasabb lét- és rezgésszintre emel.
A hatalom birtokosai ezt mindig nagyon jól tudták. Az ókortól kezdve a család és a társadalom életének forduló- és csomópontjai voltak az ünnepek, ezekhez igazodtak a vallási ünnepek is. Biztosították a hétköznapi élet rendjét, az emberek biztonság-érzetét, közösséghez tartozását, bizalmat adtak, hogy a transzcendens erők is figyelnek rájuk, és reményt az élet testen túli folytatásához, az örökléthez.
A materializmust hirdető rendszerek megszüntették a régi ünnepeket, de tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy újakat kell adni az embereknek. Amellett, hogy a vasárnap (és később a szombat) szimpla munkaszüneti nap lett, a lehetőségükhöz mérten megszüntették, vagy legalábbis profanizálták az egyházi ünnepeket (így lett például a karácsonyból „fenyőünnep” a Szovjetúnióban). Helyettük új, mondvacsinált politikai ünnepeket próbáltak kreálni, amelyeket valójában senki sem vett soha komolyan, hiszen az ünnep igazi lényege, a szakralitás hiányzott belőlük, és ezt semmiféle forradalmi pátosz nem tudta pótolni. Nem csoda, hogy pár év múltával már eszébe sem jutnak senkinek.
Mára a helyzet talán még nehezebb lett. A társadalmi ünnepek rangjában egyre kevesebben hisznek, a vallási ünnepek sokak számára kiüresedőben vannak, a hozzájuk tartozó szertartásokról nem is beszélve. Egyedül a családi ünnepek maradtak meg. Sőt ezek fényben, külsőségekben még emelkednek is, hiszen egyre fényesebb bankettekről, esküvőkről, tűzijátékkal feltupírozott születésnapi partikról hallani. Az nem tudjuk, vajon a tartalom, ahogyan a résztvevők ezeket megélik, hasonlóan emelkedett-e? A fogyasztói társadalom meglehetős hatékonysággal sivárítja az életet egyszerűen fogyasztássá, és ebben az ünnepek eltűnése és kiüresedése is egyre nagyobb veszély.
Szerencsére egyre többen észreveszik ezt, és igyekeznek újjáéleszteni az ünnepeket, visszahozni a szakralitást az életbe. Ha nem is mindig a hagyományos keresztény formák között, de többen és jobban figyelnek a karácsonyra, a húsvétra, a zsidóság ünnepeire vagy akár a buddhista év szent alkalmaira. Sokan – igen bölcsen - az ünnepek kozmikus összefüggéseire összpontosítanak. Őseink szerte a földön az égitestek mozgásához igazították az élet időbeli ritmusát. A Nap mozgása jelölte ki az évet és annak négy nagy ünnepét: a két napfordulót és a két napéjegyenlőséget, amelyek közül valamelyik (hol a téli napforduló, hol a tavaszi napéjegyenlőség) egyben az évkezdet ünnepe is volt. Később az egyházi ünnepek is ezekhez igazodtak. A Hold adta a kisebb egységeket, a hetet és a hónapot, és volt, ahol ezek is szakrális jelentőséget kaptak. A kelta- druida hagyományban például a Hold a női ciklussal és a termékenységgel kapcsolódik össze, és mai női követői ennek megfelelően ünneplik a Holdat és saját havi tisztulásukat. A magyar hagyományok őrzői inkább a Nap járásához kapcsolódó ünnepek újraélesztésén ügyködnek. Rendkívül fontos dolgok ezek, fontosabbak, mint sejtenénk.
A régiek azt is tudták, hogy a szent idő (voltaképp ezek inkább az időből való kiemelkedés, az időtlenség pillanatai) és a szent hely összetartoznak. Képesek voltak megtalálni azokat a helyeket, amelyek energetikailag a legjobban megfeleltek a szertartások helyszínéül. Építményeik máig is fennállnak, vagy eredeti formában, vagy a helyükre épített újabb szent helyek formájában. Így teljes az ünnep: szent hely, szent idő és szent cselekedet: szertartás, áldozat, rítus, azaz a transzcendens felé forduló lélek.

Nem akarjuk kisebbíteni az ünnepek fontosságát, de voltaképpen mégis mesterséges felosztás az élet szent és profán dolgairól elkülönítve beszélni. A keresztény világban nem ritka az ilyen hasítás. Ilyen, ahogyan a világot az „Isten fenn, ember lenn” képletre egyszerűsítjük, holott a gnosztikus és ezoterikus kereszténység (sőt rajtuk kívül is egyre többen) a mindenütt, mindenben jelen lévő, panteisztikus, vagy „a világgal azonosan egyenlő Isten” (dr. Tóthmartinez Béla kifejezése) hitét vallják. Ilyen hasítás a szerelem és a nemiség szétválasztása, vagy a szent és profán elkülönítése is. Valójában az élet egy és egységes. Csak rajtunk múlik, hogy az egész életünket megszenteljük. Ez nem kevésbé fontos, mint a „nagy” ünnepek megülése – kevesebb külsőséggel és több közvetlen érzelmi élménnyel.
Az ünnepek sora a születéssel kezdődik. Nem sokkal utána a keresztelés (vagy ennek megfelelő szertartá
s más vallásoknál) a felvételt jelenti egy spirituális közösség erőterébe – amit később meg kell erősíteni a bérmálás, konfirmálás, első áldozás során. Ünnep (lenne) a gyerek első közösségbe való bekerülése (nem annyi, hogy „bevágjuk” a kicsit a bölcsibe, mielőtt elrohanunk dolgozni), és az onnan való elbúcsúzás is. Lehet, hogy a felnőtt mosolyog rajta, de az óvodai ballagás talán nagyobb ünnep a kicsinek, mint az érettségizőnek a gimnázium utáni búcsúszertartás.
A törzsi társadalom nagy ünnepe a férfivá – nővé válás, felavatás. A lányoknál az első menses jelenti az érett nők közé kerülést, míg a fiúknak erejükről, bátorságukról, illetve hagyományaik ismeretéről kellett bizonyságot tenniük, próbákat kiállniuk, és erről valami jelet (pl. tetoválást) kaptak. Felnőtté válni több, fontosabb, mint személyi igazolványt kapni, és hogy nagykorú kísérete nélkül is lehet dohányt venni és szeszesitalt rendelni.
Ezzel szorosan összefügg, hogy nagy ünnep lehetne az első szexuális aktus is. Mennyivel több kiegyensúlyozott felnőtt ember lenne, ha nem elkapkodva, méltatlan körülmények között lehetne együtt először két fiatal! Sajnos ehhez még mindig túl prűdek és álszentek vagyunk. Ünnep lenne az iskolák befejezése és az első munkába lépés is. A házasságkötésnél, esküvőnél is félő, hogy a külsőségek fontosabbak, mint annak megélése, hogy két ember összeköti az életét. A szakemberek szerint a házasságok nagy részénél nem igazán tudatosul, hogy két „én”, vagy az „én és te” helyett a „mi”-ről van szó.
A gyermekek születésével (lehetőleg nem kórházi körülmények között, hiszen sem szülni, sem megszületni nem betegség!) újra kezdődik mindez. Az ő életük jelentős eseményeinek megünneplésén túl megérne egy családi ünnepet a kirepülésük, önálló életkezdésük is.
A házasságok nem mindig „holtomiglan – holtodiglan” köttetnek, és ahogyan ünnep a házasságkötés, megérne egy bensőséges kis szertartást az elválás is. Végtére két ember megosztotta egymással ágyát-asztalát, nagy csinnadrattával egybekeltek, és méltatlan befejezés a bírósági tárgyalóteremből köszönés nélkül jobbra-balra kisétálni. Szebb lenne, ha a két ember egy pohár ital mellett megköszönné egymásnak, ami jót kaptak a másiktól, bocsánatot kérne a hibákért, és egymásnak további boldogságot kívánva mennének külön utakon tovább. Csak kicsit több emberség és tolerancia kellene hozzá.
Számos templom falai tele vannak köszönő táblácskákkal, vagy (kissé groteszkül ható) testrészeket ábrázoló relikviákkal, amelyekkel beteg emberek gyógyulásukért adtak hálát az égieknek. Vajon ma - a nagyon vallásosokon kívül - hányan gondolják azt, hogy egy súlyos betegségből való felgyógyulás valódi ünnep, és a professzor zsebébe dugott borítékon kívül magukba is kellene fordulniuk, újraértékelniük az eddigi életet és a gyógyulással kapott új lehetőségeket?
Az öregedést általában veszteségként, értékcsökkenésként élik meg a legtöbben, holott ennek is meg lehetne adni a rangját, tisztességét. Mindkét nem számára törés a nyugdíjazás, hiszen kikerülnek egy olyan közösségből, ahol évtizedeket töltöttek, és most azt érzik, hogy feleslegessé váltak. Az öregség tisztességet, és ha nem is feltétlen bölcsességet, de mindenképp nagyobb élettapasztalatot jelent (ezt a régiek így élték meg) – és azt, hogy végre idejük van mindarra, amit alkalmaztatásuk alatt nem tudtak megtenni. Nem utolsó sorban pedig (szerencsés esetben) többet foglalkozhatnak az unokákkal, ami szintén rendkívül fontos lenne.
A nők életében a változás kora többé-kevésbé lelki válságokkal is együtt jár. Ha nem is nagy családi ünnepséget, de egy csendes magába fordulást megérne tudatosítani, hogy most az életnek egy olyan szakasza következik, amikor az élet más feladatokat ad neki. Abba a korba érkezik, amikor a női bölcsességére és élettapasztalatára a fiatalabbaknak lesz szüksége.
Egy méltósággal élt élet után már csak egy méltósággal elfogadott eltávozás van hátra. Sajnos ahogy az eddig felsoroltaknak, úgy ennek sincs kultúrája. Az életet inkább csak elszenvedjük, inkább tárgyának, mint alanyának érezzük magunkat. Az életfordulók megszentelése, megünneplése nem csak abban segít, hogy saját életünk középpontjába kerüljünk, hanem az egész ittlétünket egy magasabb, szellemibb és emberibb dimenzióba emelné.

Az élet megszentelése lehet a mindennapok kis történéseinek, rituáléinak tudatos megélése is. Például az, hogy úgy keljünk fel reggel, hogy köszönetet mondunk az éjszakai nyugalomért, és hitünk szerint erőt, segítséget, áldást kérjünk az előttünk álló napra. Ez segít abban, hogy ne kábán, kedvetlenül, bosszúsan kezdjük a munkát. Az az energia, ahogy a napot kezdjük, egész nap elkísér bennünket.
A tisztálkodás nem csak testi, lelki és energetikai tisztulás is lehet. Ezt tudatosítva a zuhanyzással minden szinten képesek vagyunk megtisztítani magunkat. Ez természetesen minden percre igaz, amit a fürdőszobában töltünk.
Hasonlóan lehet szertartássá emelni a reggelit (és minden) étkezést, ha időt szánunk arra, hogy ne futva dobjuk be a kávét és az ételt, hanem lehetőleg családi körben, nyugodtan, felelevenítve (és tetszés szerint aktualizálva) a talán csak nagyszüleinktől ismerős asztali áldás szokását. Nem véletlenül ünnepelnek minden jeles magán- és közéleti eseményt közös étkezéssel. Kicsiben ilyen lehetne minden reggeli, ebéd, vacsora is. Minden étkezés egy kis áldozati szertartás, akár tudunk róla, akár nem: azt, ami külső, és a világ külső energiái, erői testesülnek meg benne, egyesítjük a belsővel, változtatjuk át saját magunkká, épülünk, töltekezünk, gyógyulunk általa. Legalábbis, ha igazán táplálékról van szó, és nem csak a bendőt kitöltő holt és mesterséges anyagról.
A napi munkában talán az segít a legtöbbet, ha nem kényszerként éljük meg, hanem úgy, hogy azzal valami hasznosat teszünk. Ha valamit nem akarunk, keressük a kifogásokat, mit miért nem lehet megtenni. Sokkal inkább a megoldásokra kellene figyelnünk, mint a problémák elkerülésére. A nehéz emberek sokkal inkább együttérzést érdemelnek, mint haragot, hiszen nekik talán saját magukat a legnehezebb elviselni. És még egy tanács: Bátran kérj segítséget! Egy angol közmondás szerint egyszer mindenki istenhívővé válik – legkésőbb akkor, amikor süllyed alatta a hajó. Akkor biztosan tud segítségért könyörögni. De miért várnánk meg, amíg a hajó süllyedni kezd?
A szeretet, boldogság, a szépség és ez a fajta szentség a legszorosabban összetartoznak. Minden önfeledt pillanat, minden rácsodálkozás az élet apró szépségeire megtisztít és megemel. Sokkal nagyobb szerepet kellene, hogy kapjanak életünkben, hiszen a harag, gyűlölködés, elégedetlenség, irigykedés pillanatai önmagunk szintje alá nyomnak és ezek szítása csak azoknak használ, akik a negatív erőket akarják saját érdekükre felhasználni.
Az életöröm (és minden érzés) úgy működik, mint a zoom-optika a kamerában: Amikor észreveszünk valamit és ráfókuszálunk, egyre nagyobb lesz és teljesen betölti a képernyőt, ha közömbösen elmegyünk mellette, kicsi és észrevehetetlen marad. Azt pedig legfeljebb a középkor különösen sötét elméi hihették, hogy az öröm nem Istenhez, hanem az ördöghöz tartozik.
A nap szent pillanatai közé tartozik, amikor együtt van a család. A legtöbb helyen ez csak este történik meg. A nap megbeszélése, az egymásra figyelés, a közös étkezés a család legfontosabb pillanatai. A meghitt együttlét akár a tévé előtt is folytatódhat – egészen addig, amíg nem a tévé lesz a főszereplő a családban.
Eljön a lefekvés ideje, és ez (a testi együttlétet kivéve) ismét a befelé fordulás ideje. A (rituálisnak is nevezhető) tisztálkodás után elalvás előtt megér pár percet a nap végiggondolására, befejezésére szánni annak is, aki nem szokott imádkozni ilyenkor. A lezáratlan problémák, negativitások eltávolítása, köszönetmondás a nap élményeiért és tanulságaiért azért is fontos, mert ezeket a tudati energiákat magunkkal visszük az álomba, és befolyásolni fogják a holnapi napunkat is.

Szent Ágoston majd’ kétezer éve sokat törte a fejét, vajon mit jelentenek Pál apostol következő szavai: „Szüntelenül imádkozzatok!” (1.Thessz. 5, 17) , hiszen ha szó szerint így tenne, nem lenne ideje enni, aludni, csakhamar meghalna, és Isten aligha akarhatja ezt. Rájött, hogy meg lehet élni az egész életet úgy, hogy minden pillanata imádság legyen, anélkül, hogy akár egyetlen imát is elmondana. Erről van szó - de lehetőleg szemforgató ájtatoskodás, szenteskedés nélkül. Loyolai Szent Ignác óta a keresztény lelkigyakorlatok fontos eleme: megérezni mindig és mindenben Isten (vagy a dharma, egy transzcendens erő, törvény) jelenlétét. És ez nem is túl nehéz, egy idő után pedig teljesen természetes életérzéssé válik. Így tudjuk az egész életet, annak minden pillanatát ünneppé tenni, megszentelni.

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.19. 07:40  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A rémület napja
Retteg a világ a tizenegyes számtól?

A New York-i Világkereskedelmi Központ épületei ellen elkövetett merényletsorozat új fejezetet nyitott a népek közötti viszonyokban. A bizalmatlanság légköre vette kezdetét, mert bolygónkon azóta mindenki fél e nap emlékétől és úgy látszik mintha egy világraszóló gyűlölethullám bontakozna ki a világ két vallásának követői között. A muszlim világ mintha leszámolásra készülne a keresztény világgal. A szeptember 11-ei merénylet óta már számos kisebb-nagyobb terrortámadást jegyeztek fel a világ különböző pontjain, ahol főleg ártatlanok haltak meg.
Az ezotéria hívei azóta is törik a fejüket, hogy vajon a nap, a célpontok vagy az időpontok kiválasztása a merényletek szervezője részéről véletlen volt-e, vagy szándékos időzítés. Szeptember 11-ével összefüggésbe hozható több világesemény is a múltból, talán nem számít túlságosan véletlenszerűnek, hogy 60 évvel ezelőtt éppen ezen a napon kezdték meg a Pentagon épületeinek az építését, és ezt a napot jelölték meg az afganisztániak is – ahol egyébként az al-Kaida vezéregyénisége is bujkál - , a nemzeti egységük megvalósításának napjává. De nézzük, mi minden történt szeptember 11-én, az elmúlt évek folyamán:
Szeptember 11-én történt
- 1609-ben Henry Hudson felfedezte Manhattant, ahol később a Világkereskedelmi Központ ikertornyai felépültek
- 1922-ben kezdődött Palesztína fölött a brit mandátum
- 1941-ben megkezdték annak az ötszögletű épületkolosszusnak az építését, amely később Pentagon néven az amerikai hadügyminisztérium székháza lett
- 1948-ban ezen a napon halt meg a pakisztáni iszlám köztársaság alapítója
- 1952-ben Konrad Adenauer német kancellár aláírta a zsidók jóvátételéről szóló megállapodást
- 1964-ben elhatározták Afganisztánban, hogy ezen a napon ünneplik a nemzeti egység létrehozását.
De érdekes egybeesése a dátumnak az, hogy New Yorkban – akárcsak sok amerikai nagyvárosban -, a tűzoltók, a mentők és rendőrség hívószáma 911.
Elemezzük azonban a fönti számokat a számmisztika szempontjából. A támadás dátuma szeptember 11, azaz a 9. hónap 11. napja a számjegyek összege 9+1+1=11. Ugyanez a helyzet a tűzoltók hívószámával is. Ez a dátum egyébként az esztendő 254. napja, vagyis 2+5+4=11. Szeptember 11-e után már csak 111 nap van hátra az évből. Tudjuk azt is, hogy az első becsapódó repülőgép az American Airlines 11-es járata volt, a fedélzetén 92 ember tartózkodott. Ha ezeket a számokat összeadjuk, akkor 11-et kapunk. További érdekesség az, hogy a repülőgép egy 110 emeletes épület 90. emeletébe csapódott be. Ha ezeket a számokat elosztjuk tízzel, akkor 11-et és 9-et kapunk. Lehet, hogy véletlennek számít az a körülmény, hogy a második repülőgép 18 perccel később csapódott a második épületbe. Itt is a két szám öszege 9. Ezen a gépen 56 ember utazott, 5+6=11. A becsapódás ideje 9 óra 2 perc 54 másodperc volt, tehát itt is az összeadások után a 11-et kapjuk. De még a másodpercek számainak az összege is 9-et ad. A déli torony 65 perccel a becsapódás után omlott össze (6+5=11). A Pentagonra zuhant repülőgép utasainak a száma 65 volt, ezeknek a számoknak az összege is 11.
A nevek számmisztikai érdekessége
További számmisztikai érdekességnek számít, hogy New York állam 11-ikként lett az amerikai Egyesült Államok tagállama és New York City neve 11 betűből áll. De a nevek elnevezéseinek elemzése is érdekes. Afganisztán (angolul Afghanistan), továbbá a The Pentagon, George W,. Bush, valamint a merénylők Mohamed Atta, Ramzi Yousef nevek is 11 betűsek. A világkereskedelmi Központ két ikertornya is, ha távolból nézzük (több amerikai filmben még láthatók) két 1-esként hatnak, tehát 11-et jelképeznek.
A számmisztika szerint a számok Sors jelképei, ezek szabják meg mindenki és minden tárgy útját időtlen idők óta. A beavatottak úgy határozzák meg a számokban rejlő varázslatokat, hogy a számokat összeadják és a végösszeget elemzik. A 11-es számot kettesként kell értelmezni, mert a két egyes szám összege adja a 2-őt.
A 2-es szám a Holdat jelképezi. Ez a szám birtokolja a Nap nőies tulajdonságait, ezért emberi viszonylatban a kettes számú emberek gyengéd természetűek. Ugyanakkor a kettes szám képviselői – legyenek azok élőlények vagy tárgyak – szellemi síkon fejtik ki működésüket, nem fizikain. Jellemző még rájuk a nyugtalanság, az izgatottság és a kitartás hiánya.
A 9-es szám a Mars bolygó jelképe. Azok a lények vagy tárgyak, amelyek a kilences szám befolyása alatt vannak létük minden vállalkozásában küzdőknek mutatkoznak. Sikerüket erős akaratuknak és elszántságuknak köszönhetik. Emberi viszonylatban a kilences számúak hirtelenek, heves vérmérsékletűek, impulzivak, függetlenek és a maguk urai akarnak lenni. Amikor a kilences szám az általánosnál jobban uralkodóvá válik életük során, akkor megfigyelhető, hogy nagy ellenségekre tesznek szert, viszályt és ellentéteket szítanak, gyakran megsebesülnek vagy meghalnak, akár háborúban, akár az élet küzdelmeiben. Sajátos módon hajlamosak rá, hogy tűzvészből és robbanásokból származó baleseteket szenvedjenek, ritkán élik le életüket ilyen eredetű károsodások nélkül. Ezek a jellemvonások ráillenek a tornyokra is.
Az okkultisták szerint a 9-es szám az embert képviseli és mindazt, ami az anyagi, illetve a fizikai síkhoz kapcsolódik, tehát az erőhöz, az energiához, a pusztításhoz és a háborúhoz.
Baljós a 11-es szám?
Az okkultisták számára egyébként a 11-es baljós szám. Figyelmeztet a rejtett veszélyekre, az árulásokra. A számnak a szimbóluma az „ökölbe szorított kéz” és a „fátyolos oroszlán”. A 11-es azám viselője olyan ember, akit roppant nehéz legyőzni.
A harmónia és a rezgések törvénye alapján érdekes megfigyelni azokat a számokat, amelyek egy bizonyos dátum számainak az összege. Ha a Világkereskedlmi Központ fatális napjának számait összeadjuk (2001. 9. 11) akkor 14-et kapunk, illetve további összeadás után 5-öt.
Az 5-ös számú teremtményekre jellemző, hogy rendkívüli feszültségben élnek, jellemző még rájuk, hogy mintha kívánnák az izgalmakat. Gyorsan gondolkodnak és döntenek, cselekedeteikben impulzívak, hajszolják a pénzcsinálás lehetőségeit. Született spekulánsok, hajlamosak a tőzsdei tranzakciókra, tudatosan vállalnak kockázatot mindenben, amire csak vállalkoznak. Ha ezeket a jellemvonásokat ázvisszük a két ikertoronyra, akkor, mintha rájuk lenne szabva a számmisztikának erre a számra vonatkoztatható minden jellemvonása. De a számok szimbolikája azokra az emberekre is vontakoztatható, akik szerepet játszottak abban a drámában, ami lezajlott ezen a napon néhány évvel ezelőtt.
Minden esetre sorsforuló ez a nap, egy boldogabbnak hitt világfelfogásnak az utolsó napja volt és egy új világ született ezután, amely tele van rettegéssel félelemmel, kilátástalansággal.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.18. 07:48  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Média és érzelem

Konrad Lorenz, akit a világ leginkább az állati magatartás kutatójaként ismer, több mint negyedszázada írt egy könyvecskét „A civilizált emberiség nyolc főbűne” címmel. Ebben az érzelmek fagyhalálát említette az egyik legveszélyesebb jelenségként. Talán pesszimista a kijelentés, de korántsem alaptalan, sőt az azóta eltelt évek sem sok pozitív változást hoztak.
A szigorú erkölcsű polgári társadalomban, amelyben szüleink, nagyszüleink felnőttek, nem illett érzelmeket túlságosan kimutatni. Ifjúkorban természetes volt a romantikus szerelem, később viszont a házasságnak leginkább gazdasági és utódnemző-nevelő közösségnek illett lennie, és volt is sokak számára. A férfi és női szerepek meglehetősen behatároltak voltak és devianciának számított, ha valaki átlépte az illem és szokás megszentelt határait. A gátlások, tilalmak, elfojtások és neuróziusok sora nyomorította az embereket. Nem csoda, hogy Freud, aki e kor gyermeke volt, a szexuális problémák köré építette fel egész lélektanát.
A paraszti társadalom nehéz munkára kényszerítette mindkét nemet, nem sok idejük maradt az érzelmekre, a puritán szemlélet sem engedett meg ilyesmit. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak meghitt, szeretetteljes családok és kapcsolatok, csak éppen nem tárták ezt mások szeme elé.
A szocializmus alatt sem javult semmi. „A család a társadalom legkisebb egysége” – mondta Marx, akinek a gondolkodásában - mint tudjuk – vajmi kevés szerepet kaptak az érzelmek, vagy a spirituális dimenziók. A szerelemre, mint „humanizált nemi ösztönre” tekintett. A szocializmus fő ideológusai az emberi kapcsolatoknál mind fontosabbnak tekintették az ipari termelést és a „jövő társadalmának” építését. Egy sajátosan hazug, álszent és prűd világ volt ez, amelyben nem csak a szexualitásról, de a meghitt érzelmi kapcsolatokról sem illett túl sokat beszélni, mintha mindez magától értetődően rendben lenne. A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt nemcsak pozitív változás nem volt, hanem egy teljesen hamis világ kezdett kialakulni.
A fogyasztói társadalom nemi szerepeit és érzelmi életét leginkább a média és a szórakoztató ipar irányítja. Megteremtette azokat az idolokat, amelyekhez fiatalok és idősebbek egyaránt hasonlítani szeretnének. Első sorban a mozi, a szórakoztató zene, majd a televíziós személyiségek adták a követendő eszményképeket. A huszadik század elején a mozibálványok erőteljes, mégis mélyen érző férfiak voltak, mint Clark Gable vagy mondjuk Jávor Pál, akik feltétlen lovagiassággal és tisztelettel viszonyultak a nőkhöz. Tudtak udvarolni, érezni, boldognak lenni és szenvedni. A western kemény cowboyai persze nem sok érzelmet árultak el, de a nők mindig meglágyították a prérin edzett szíveket. Aztán, mielőtt a szerelemből tartós kapcsolat lett volna, menetrendszerűen nyeregbe pattantak és elügettek újabb hőstettet keresni. A nőkkel való erőszakoskodásra csak a rossz fiúk vetemedtek, de ők mindig megkapták méltó büntetésüket a főhős coltjából. A hölgyek romantikusak, ábrándozók és gyámolításra szorulók voltak. Marlene Dietriech izzik a visszafogott érzékiségtől, Marilyn Monroe szoknyája is sokat ígérően lebben, de sokkal több nem történik.
A hatvanas-hetvenes évek „sármos” csábítói – Alain Delon, Belmondo, vagy az „angyal”, Roger Moore, már korántsem állnak ellen romantikus csábításnak, amelynek Sophia Loren, Claudia Cardinale, „Bébé” (Brigitte Bardot az ifjabbak kedvéért), vagy az „isteni Lollo” (Gina Lollobrigida) oly nagy művészei, akik úgy is szex-szimbólummá tudtak válni, hogy jobbára még a keblüket sem tárták fel a filmvásznon.
Aztán jött az akciófilmek kora és a kemény öklöket felváltották a halálos karateütések - rúgások, Tulipános Fanfan kardját pedig a nagy tűzerejű automata fegyverek. Stallone, Schwarzenegger, és társaik már nem sokat törődnek az illemmel, udvariassággal és az udvarlás sem kenyerük, leginkább csak az ágyra dobják a kiszemelt nőt, aki szemlátomást ennél többre nem is vágyik. Megjelenik Bruce Willis „férfiasan” ápolatlanul, szakadt és piszkos atlétában, és csak hálásak lehetünk a filmiparnak, hogy a szagos mozi még nem született meg – de szemlátomást épp ettől vonzó a filmbéli hölgyek szemében. Hol van már Humphrey Bogart visszafogott eleganciája a „Casablanca”-ból? És a „gyengébb” nem? Trinity, G. I. Jane, Lara Croft a legkeményebb harchoz is parányi bőrbikinit vesz fel és éppoly bravúrosan lő, amilyen hidegvérrel vágja el bárki torkát. Az ember fia pedig elgondolkodik, bármilyen remek munkát is végeztek rajtuk a plasztikai sebészek, vajon hány férfinak lenne kedve egy ilyen jelenet után magához ölelni őket?
Úgy tűnik, az érzelemmentesség jött divatba. Az erőszak, nyílt kultusza valóban nem tűri a gyöngédséget. Egy ilyen világban halálos hiba lenne. A dolgok, cselekedetet végletesen lecsupaszodtak és lepusztultak. Nincsenek árnyalatok, a szereplők vagy gonoszak, vagy jók – de ők is épp úgy gyilkolnak. Sőt, a legtöbbször a jó fiú sokkal többet robbant és öl, mint a gazemberek. A szerelemre nincs idő, elég helyette a nemi aktus. A nemek egyenjogúsága teljes, legalábbis abban, hogy mindkettő egyformán agresszív. A nővel nem kell feleslegesen udvariaskodni, meg lehet ütni, rúgni, lőni, hiszen ő is ugyanezt teszi. Az, hogy mindez gyakran egy nem túl távoli jövőben játszódik, (általában valami nagy civilizációs katasztrófa után), nem nyújt túl biztató perspektívát a meghitt érzelmi kapcsolatok számára.
A divat követői megpróbálnak példaképeikhez hasonlóvá válni, konditermekben gyúrnak, fekete bőr szerelést hordanak kopasz fejhez és borostához, a lányok pedig szívesen büszkélkednek plasztikázott kebleikkel. A lélektan ismerői persze tudják, hogy ez a mesterkélten kemény férfiasság korántsem biztos, hogy igazi férfias lelket takar, sokszor inkább valami hiányt hivatott leplezni és aligha van rendben azok nőiessége is, akik akcióhősnőkhöz szeretnének hasonlítani.
Igazságtalan lenne viszont, ha nem vennénk észre, mekkora igény, kiéhezettség van a romantikára és az érzelmekre is. A Rómeó és Júliától a Titanic-ig teltházzal mennek a melodramatikus, vagy igazán drámai szerelmes filmek is, nem elégít ki mindenkit a brutalitás. Más kérdés, menyire őszinte és mély, ami a vásznon megjelenik. Van erre is szerencsére példa, de a filmipar ontja az olcsó, szirupos giccset, amerikai „remeklésekben” stadionnyi néző tombol, mikor két órányi „vekengés” után a film középiskolás (?) hősei végre eljutnak az első csókig, virágszirom-eső és pomponos lányok kalimpálása közepette. Sajnos az ilyen infantilis szereplők infantilis történetei nem a valódi meghittségről szólnak (ahhoz nem kell ünneplő közönség), hanem mintha a nézőt szeretnék infantilissá tenni. Piac kell ugyanis az egyre alacsonyabb szintű „kultúrszemét” eladásához, befogadásához. Erre pedig a tévé a legjobb eszköz, csak gondosan kell ügyelni arra, hogy valódi értékek lehetőleg csak a legkevésbé nézett időpontban kerülhessenek képernyőre. Nem mentség azt mondani, hogy „erre van igény” és nem kellett volna kiselejtezni az „átkos szocializmus” azon nézetét, amely szerint a médiának nevelő, ízlésformáló feladatokat is el kell(ene) látni.
Megdöbbentő az úgynevezett „valóságshow”-k érzelmi sivársága is. Talán a műfaj képes lenne valódi emberi kapcsolatok megmutatására, ha nem működne valami rejtélyes kontraszelekció már a szereplők kiválasztásánál. Bár az is lehet, hogy érzelmileg felnőtt és az intelligencia-átlag alsó határát meghaladó ember aligha vállal részvételt effélében. Szomorú látlelet érzelmi kultúránkról, hogy épp innen kerülnek ki a média új „sztárjai”, akik érzelmi sivárságánál csak önteltségük nagyobb. Ők mellesleg cseppet sem hasonlítanak az akcióhősökre, sőt jobbára a férfiasság minden jellegzetességét nélkülözik, ahogyan társnőik is legfeljebb küllemükben hordoznak némi nőiességet. Hadd ne említsünk neveket – nem érdemelnek még itt is reklámot!
Valami sajátos ellenpólusai az akciófilmek nyers macho-inak a popzene úgynevezett „fiúcsapatai” is: cingárok, férfiatlanok, nyafogósak, érzelmesnek szánt „nyálas” dalaik valójában híján vannak az igazi érzéseknek, nem adnak egyebet sablonoknál. Ahhoz pedig gyengék, kevesek, hogy valami valódi hiányt pótolhassanak. Nem érzelmeket, csak érzelem-pótlékokat kapunk tőlük.
Elvileg érzelmi problémákat dolgoznának fel az úgynevezett „kibeszélős” műsorok, de itt az agresszív, lebuktató, megalázó, intim dolgokat kiteregető stílus eleve kizár minden pozitív megnyilvánulást, és aki csak egy ilyet is megnézett, megdöbbenhet a szereplők – na és a műsorvezetők! – primitívségén, érzelmi analfabetizmusán. Még csak kinevetni sem, legfeljebb szánni tudjuk a szerencsétleneket, miközben egész más érzésekkel gondolunk azokra, akik mindezt jó pénzért kitalálják és elénk kitálalják.
Összességében azt mondhatjuk, nagyon nagy, alapvető bajok vannak mind a férfi, mind a női szerepek megélésével. Hogy válhatna valódi férfivá vagy nővé, aki torz mintákon nő fel? Honnan is tudhatná, neki hogyan kellene megélni saját nemiségét, és mit kellene keresnie – találnia a másik nemben? És hogyan lehetnének megértő, gyengéd társai egymásnak? Sok házasságban is azt látjuk a felek csak egymás mellett, de nem egymással élnek, sőt mintha az együtt járó fiatalok is leginkább csak együtt unatkoznának.
A probléma megoldása nyilvánvalóan nem a sekélyességben érdekelt média és szórakoztatóipar dolga lesz (bár az előbbié akár lehetne is!). A felnőtteknek, a családnak kellene példát adni a fiataloknak. Ebben nagyon sokat tud segíteni, ha a gondolkodásunk az ezotéria, spiritualitás, vagy a modern lélektan felé is nyitott. Ekkor megértjük, sőt átéljük, hogy a „tai-csi” jel köre csak akkor teljes, ha a jin és jang fele teljesen össze képes simulni. Az egyik emitt húzódik kicsit össze, hogy elférjen a másik, a társa pedig amott. Azaz: kölcsönös alkalmazkodással. Mindegyik beengedi magába a másikat, kicsit azzá válik: ez a sötét pötty a világos részben, a világos a sötétben. Más kifejezéssel: ez a férfi rész (animus) a nőben, a női (anima) a férfiban. Az igazi férfi nem akar mindig hős, erős lenni, megengedi magának a gyöngédséget, sőt akár időnként a gyöngeséget is (ami alatt nem a nyafogós sztárocskákat értem). Az igazi nő pedig így, sőt ettől fogja igazi férfinak tartani, és ezzel tud ő is viszont-gyöngédséget ébreszteni párjában. Nincs olyan nő ugyanis, akiben egy vérfoltos ruhájú, dzsungelharcos Rambo gyöngéd érzelmeket tudna ébreszteni – sőt egy igazi nő aligha vágyhat ilyen társra. De nem létezik olyan „kőkemény” férfi sem, aki ne vágyna időnként egy nő dédelgetésére.
A kínai bölcsesség szerint amikor a jang elérte e tetőfokát, visszavonul, hogy átadja helyét a jinnek. Nos, jelen világunk épp eléggé agresszív, jang már, épp itt az ideje, hogy beengedjünk egy kis jin gyöngédséget!

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.17. 06:44  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A kelta numerológia
Számok misztikája


Az Élet a Titok gyermeke – mondják a misztikusok. Az életnek nem ismerjük az eredetét, a célját, csak homályosan látjuk a végzet szálait, amelyben az ismert dolgok összefonódnak az ismeretlennel, és a legtöbbször nem is értjük, hogy miért. A számok misztikája ősi tudomány és fejlődését mindig az a kérdés serkentette, hogy létezik-e a Sors vagy a Végzet, mi is az, amely meghatározza az ember életét. De nemcsak magának az embernek az élete homályos, mert nemzetek emelkednek fel és buknak el, az emberiség tanítói jönnek és mennek, és az Idő végeredményben beleszövi a Sorsot az Isteni Tervbe, majd pedig az idők végén a Tökéletesség fog átragyogni rajta és ílymódon fog napvilágra kerülni minden dolog mögött rejtőző isteni gondolat.
A történelem folyamán élt népek, közöttük a druidák is ismerték a világ rendjét, megértették és igyekeztek fenntartani a kozmikus egyensúlyt és tisztában voltak azzal, hogy a Sors csak lehetőségeket nyújt, a Sorsot olykor lehet befolyásolni pozitív vagy negatív irányba.
Életünkön csak olyankor tudunk változtatni, ha megértjük a számok misztikáját, megértjük azt a kulcsot, amely képes változtatni a saját életünkön. A numerológia lehetőséget nyújt arra, hogy megismerjük a számok mágiájának alapjait, a mágia megismerésével pedig változásokat indíthatunk el életünkben. Mert olyan sok a kudarcba fulladt, összetört élet, pedig ha az emberek csak csekély ismeretekkel rendelkeztek volna saját hajlamaik felöl, megmenthetők lettek volna.

A számrendszer felosztása
A numerológia a számok alapján megismertethet bennünket az ember jellemével, hajlamaival, megkönnyiti boldogulását az életben. Minden számrendszerben az 1-től 9-ig terjedő számok jelentik azt az alapot, amelyre építeni kell. Az emberiség történelmében több számmisztika létezett, így volt hindu, kínai, egyiptomi, görög, zsidó, kelta vagy a jelenlegi modern. Most megkísérlejük röviden ismertetni a kelta numerológiát, amely némileg különbözik a ma is használatos modern számmisztikától.
Mit is jelképeznek a számok a kelta számmisztika szerint?
Az egyes az ember és a bot jelképe. Ez a kezdet és az isteni megnyilvánulás jelképe, a mágikus hagyományokban a Nap száma.
A kettes szám a kiegészülés, a mozgás, a dualitás és a harmónia jele és a Hold száma.
A hármas az egyik legfontosabb szakrális szám. Az egyes, vagyis az ég és a kettes, mint a föld egyesülése, az ember megteremtése. A kelták egyik legfontosabb száma. Mitológiájuk bővelkedik a mágikus hármasságokban. Luchtaire, Creidne és Goibniu, a három ír mesterségisten, akik három mozdulattal készítettek el egy-egy varázstárgyat, ők maguk is egy hármasságot képeztek. A kelta hagyományok szerint, amit háromszor elvégeznek az emberek az mágikusan olyan erősen létrejön, hogy csak a náluknál nagyobb hármasság kerekedhetett föléjük. Ha ez nem töténik meg, akkor a dolog a világ végezetéig ki fog tartani.

A páratlan számok a kiegyensúlyozottak
A druidák egyébként csak a páratlan számokat tekintették kiegyensúlyozottnak, a páros számokat nem használták mágikus célokra. A hármas az eget, a földet és a tengert is jelképezte számukra. Rendszerükben az ég (levegő) a felső, a föld (fém) a középső és a tenger (víz) az alsó régió volt. Ezek egységéből jött létre a fizikai sík és vált láthatóvá az anyagi világ a tűz szikrájának a segítségével, ami már a négyes számra utal.
A négyes a teremtett világ, az alapelemek, az égtájak és az évszakok száma. A modern numerológiában az Uránuszhoz tartozik. Íroroszág négy tartománya (Ulster, Lenster, Connaught és Munster) megfelel a napkerék négy szeletének, az atlantiszi város alaprajzának. Ahogyan a nép csak a főkirály összefogó erejével élhetett bőségben és termékenyen, úgy a négyes is csak az ötössel, a középponttal lehet harmonikus.
A négyes nem elég kiegyensúlyozott szám, önmagában nem elég szilárd, középpont nélkül nincs megtartó ereje. Kell egy ötödik, kiegészítő elem, ami maga köré rendezi és összefogja a többit. Ez az ötödik elem, a Tér, az indiai tradició akashája. Az indiai mellett a kínai és a kelta tradició is öt elemet különböztet meg, amelyek a világ alapját képezik. Minden ebből az öt erőből épül fel. A druidák szerint ezek a víz (tenger) a föld (fém), a tűz meg a levegő (szél, ég) és a természet (fa). Az ötös szám a mikrokozmosz és az ember jelképe is. Az írországi tartomány-felosztás ötödik tartományában van a királyi vár és az uralkodó székhelye, aki innen suhint a négy égtáj felé, hogy hatalmát biztosítsa és megadja az alapot az uralkodásra. Az ötös megfelelője a modern mágiában az ötágú csillag, a pentagramm.
A hatos számnak nincs középpontja. A nyugati tradicióban ezt a számot a Vénusz uralja. A keltáknak nem volt szerelemistenük, nem tartották szükségesnek, hogy egy ilyen természetes dologhoz isteni segítséget kérjenek. A középkori mágiában a végzet számának tartrották a teremtő és a teremtett közötti különbözőség és ellentét megnyilvánulásának. Az ötös szám az elv, a hetes szám a megvalósulás. A kettő között foglal helyet a hatos, maga a teremtés, mert Isten is hat nap alatt teremtette meg a világot. A zsidó nép által használt szimbólum, a hexagram két egymásba tolt háromszögből áll. Ez az ég és a föld harmóniáját szimbolizálja, a makrokozmosz jelképe. Az idők folyamán a hatos szám a Fenevad, az antikrisztus és a kísértés számává is vált.


A hetes szent szám
A hetes számot minden kultúrában szent számként tisztelik. Hét foka volt a sámánlétrának, hét mennyországot, hét bolygót és a világfának hét ágát különböztették meg. A mesebeli sárkánynak is ennyi feje volt, a zenei hangsorban ennyi hang található és a szivárvány is ennyi színből áll. Egyiptomban a hetest az örök élet szimbólumának tartották. A magyaroknak hét vezére és hét törzse volt, ami szakrális jelentőségű és isten által való küldöttekre utal.
A nyolcas a világmindenség rendjét és a kozmikus egyensúlyt szimbolizálja. A hindu Visnunak ennyi karja volt és Sivának ennyi alakja létezett. A buddhizmusban nyolc küllője van a Tan kerekének. Az ókeresztény tanítások és a Biblia szerint Krisztus a nyolcadik napon támadt fel, így ez a szám az újjászületés jelképévé is vált. A boszorkány-mozgalom, a modern természetvallás, azaz a Wicca nyolc szakrális ünnepet különböztet meg. Az évet nyolc részre osztja, a két napfordulóra, két napéj-egyenlőségre és ezek felezőpontjaira.
A kilences a háromszorosan szent hármas számból vezethető le. A druidáknak kilenc beavatási fokozatuk volt és a hármashoz hasonlóan ezt is szent számnak tartották. Néhány mitológiában, többek között a germán népeknél is nem hét, hanem kilenc égi vagy alvilági szférát különböztetnek meg. Ennyi angyali szféra van és kilenc hónapig tart a terhesség az embernél.
A keltáknak volt még egy szimbólumuk is, ez a kör, azaz a nulla. Ez volt a kozmikus tojás, a meg nem nyilvánult isten és a kozmikus egység jelképe. Ebből a jelképből fakad minden, ami élő, a nulla a lét alapja.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.16. 08:27  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Istenhit és karma

Az európai gondolkodásban a tizenkilencenik század vége felé kezdtek el terjedni a keleti gondolkodásmód elemei. Ekkor érkeztek az első indiai guruk, jógamesterek, majd valamivel később buddhista tanítók is. Sokan az indiai gyarmatokon ismerkedtek meg a világ hindu elképzeléseivel, így született meg például a teozófiai iskola. Innen kezdve lassan bekerültek a közgondolkodásba olyan elemek, amelyek ha nem is voltak ismeretlenek filozófusok, írók, művészek és utazók körében, de rajtuk kívül nem sokakat foglalkozattak, mint például a reinarnáció és a karma elképzelései. Mai népszerűségük természetesen nem azt jelenti, hogy annyian hisznek is ezekben, de azt mindenképpen, hogy egy mai átlagos műveltségű ember minden bizonnyal valamit tud róluk és talán állást is foglal ellenük vagy mellettük. Ezoterikus közösségekben pedig már szinte belépőnek számít az élet körforgására vonatkozó keleti elképzelések (többnyire felszínes) ismerete.
Sokak számára mindmáig kérdés maradt, hogy miként lehet (ha lehet) ilyen elemeket a mi életünkbe, gondolati- és hitvilágunkba beilleszteni, ezért a továbbiakban ezekkel a kérdésekkel fogunk foglalkozni. Tiszteletre méltó elképzelés, hogy elegendőnek kellene lenni az európai ember számára az európai gondolkodásmódnak, ám az eltelt évezredek annyi megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdést halmoztak fel, amelyek sokakat más irányba indítottak. Míg a materialista embert köbbnyire kielégíti, hogy a dolgok véletlenszerűen, emberi vagy fizikai okok következtében történnek, a legtöbb hívő keresztény számára ha kimondatlanul is probléma, hogyan engedheti meg a szerető és gondviselő Isten ártatlanok szenvedését, nyomorát és halálát, a természet katasztrófáit és hasonlókat – egyáltalán a Rossz olyan mértékű eluralkodását, aminek ma tanúi vagyunk. „Isten kifürkészhetelen akarata”, vagy a túlvilági előnyök ígérete valójában igen kevés ember számára elég meggyőző.
A Vízöntő-kor szellemisége pedig épp azt jelenti, hogy miként az áradás a fizikai gátakat, úgy mossa el a gondolkodás, nyitottabb szemlélet a gondolati, ideológiai korlátokat. Az informatika korában lehetővé vált, hogy messze tájak és letűnt korok gondolatiságát egyaránt megismerjük. Ez persze zavarokat is okoz, várni kell, amíg a felkavart víz lecsendesedik, és ehhez sem árt némi útmutató segítség.
A lélekvándorlás gondolata nem ismeretlen Európában sem. Az ókori rómaiak hittek benne, de a karma, az ok-okozati összefüggés felismerése nélkül. A dialektika, a dolgok önmagába visszatérő változása pedig Hérakleitosztól Hegelig ott van a filozófiában, még ha a marxisták saját értelmezését nem is számítjuk.
A legtöbb ember számára talán Isten létének, működésének és a karmával való összeegyeztethetőségének kérdései a legnehezebbek. Rövidebben fogalmazva: akkor most Isten, vagy a karma az irányító, a mindenható, a „főnök”? A mi logikánk a kizárólagosságot helyezi előtérbe, a vagy-vagy döntéseket, míg a keletieké elfogadja az is-is, a sem-sem, sőt a „sem ez, sem az, sem valami más” megoldásokat is. Itt valóban döntő, és feloldhatalannak tűnő ellentmondásba ütközünk. Az egyistenhívő vallások, a zsidóság, kereszténység és az iszlám szerint a világot Isten teremtette és irányítja egészen a legapróbb részletekig (hegyi beszéd). Isten figyelmét semmi sem kerüli el, és ő dönt az ember evilági és halála utáni sorsáról. Az egy isten léte voltaképp nem zárja ki az újjászületést, hiszen Isten elvileg ugyanúgy elrendelheti a vég nélküli jutalmat vagy szenvedést a túlvilágon, mint a lélek új testbe költözését. A karmára ezek szerint semmi szükség, tökéletesen megoldja a gondokat Isten személyes gondviselése. (érdekes, hogy ennek ellenére a keresztény közgondolkodásban a Gondviselés olykor mint egy személytelen erő látszik megjelenni, ami már-már a karmához hasonlít.)
A karmát a keletiek egy személytelen törvénynek tekintik, amely mellett állnak ugyan istenségek (a hinduknál), de voltaképp magától működik, a cselekedet megteremti saját következményét. A fő istenségek, (Brahma, Vishnu, Shiva), (akik voltaképp nem különálló lények, hanem az egyetlen transzcendens Isten megnyilvánulási formái) el vannak foglalva a teremtéssel, fenntartással és megújítást szolgáló lebontással, és nemigen érnek rá az egyes embereknek büntetést és jutalmat osztogatni. A buddhizmusban pedig még ennyi szó se esik isten(ek)ről. (Ebből vonják le sokat azt a következtetést, hogy a buddhizmus „istentagadó vallás”, holott mindössze arról van szó, hogy a buddhizmus inkább a helyes élet gyakorlati megvalósításval foglalkozik és nem transzcendens fogalmak értelmezésével. A mai buddhizmus Isten kérdését leginkább nyitva hagyja, a részletek eldöntését a gyakorlókra bízva.)
Van az előzőeknek még néhány következménye. Ha az ember sorsa Isten ítéletén múlik, akkor talán „jobb belátásra”’ lehet bírni bűnbánattal, imával, esetleg az egyház támogatásával – és Isten a halálos bűnök kivételével ezt a jogát gyakorolja is, bár a katolocizmusban nem közvetlenül, hanem a papok közvetítésével. A karmát viszont nem lehet megengesztelni, legfeljebb a rosszat kiegyenlíteni jó karmát hozó cselekedetekkel.
A keresztény etika egyik alapja a bűntől való tartózkodás. De az ember a lesben álló Gonosz csábításának gyakran nem tud ellenállni, ezért élete vagy bűntudattal vagy a bűntől való félelemmel terhelt. Ez kiszolgáltatottá és manipulálhatóvá teszi. A karmikus gondolkodás ezt nem így látja. Nem szívesen használják az ítélkező bűn kifejezést, inkább helyes és helytelen cselekedetekről beszélnek. A helyesek jó karmát és jobb következő életeket hoznak létre, a helytelenek nehéz helyzetbe juttatják az embert. A rosszat nem külső csábításra, hanem saját negativitásaink hatására követjük el és a következmények alól se ad senki felmentést. Igy az ember, ha tudja cselekedeteinek súlyát és következményét, kevesebb bűntudatot vesz magára és kevésbé válik kiszolgáltatottá mások felé.
Mindezt sokan úgy élik meg, hogy a karma létezése megfosztaná Istent egyik legfontosabb ténykedésétől, a gondviseléstől. Ezzel a súlyos kérdéssel először talán a teozófusok szembesültek, akik (filozófiai szakszóval) panteisztikus, vagy deisztikus istenképet vallottak, és ezek szerint a mindenütt jelenlévő Istennek nem dolga külön-külön intézni mindenki sorsát. A teozófia változtatás nélkül fogadja el az indiai karma- és reinkarnációs tanításokat. A XIX-XX. századi spiritiszta-okkultista körök is magukává tették a reinkarnáció tanait, hiszen médiumaikon keresztül erre vonatkozó tanítások ezreit kapták, de ők (kiváltképp az ún. evengéliumi spiritizmus) nem szakadnak el a katolikus tanítástól, és leginkább össze szeretnék egyeztetni a Gondviselést a karmával.
Mindezeken túl, a keresztény ember számára talán még nagyobb dilemmát jelent Jézus szerepe és a megváltás. A karmikus gondolkodásban a megváltás és üdvözülés helyén a megvilágosodás és a lét körforgásból való megszabadulás áll, ehhez pedig mindenkinek a saját munkája kell, azaz csak önmegváltás létezik. Felesleges lett volna Jézus áldozata? A keletiek nagy világtanítónak, bodhiszattvának, arhatnak, avatárnak tartják őt, nem megváltónak és sok nyugati is ezt vallja. Rudolf Steiner antropozófiájában egy szintetizáló megoldás mellett tör lándzsát: elismeri mind a karmát, mind a megváltást, olyan módon, hogy Jézus áldozata addig nem járt utat nyitott mindenkinek az üdvösség (megvilágosodás és megszabadulás) felé, de a jó karmáról emellett is magunknak kell gondoskodnunk. És így ez már a keresztény eszméktől sem áll túl távol, annak ellenére, hogy a keresztény egyházak nem fogadják el Steiner tanait. A mai ezotéria ugyanígy nem vall egységes elveket, de nagyjából az előzőeket gondolja.
Egy új, szintetikus felfogás van tehát kialakulóban. Ezt problémaként értékelik azok, akik valamelyik oldalról túl mereven ragaszkodnak régi elvekhez, lehetőségként azok, akik az élet jobb megértését keresik. Végtére is hitbéli dolgokról van szó, ahol nem állíthatjuk soha biztosan, hogy a mi oldalunkon áll az igazság: azt választjuk, amelytől jobb és szeretetteljesebb életet remélünk.

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.14. 23:45  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A spontán égés

A jelenség lényege nincs megfejtve

Néhány évvel ezelőtt egy vajdasági faluban furcsa események zajlottak le. Egy házban napokon keresztül megmagyarázhatatlan módon elégtek bizonyos tárgyak, anélkül, hogy valaki meggyújtotta volna őket. Ruházati cikkek, bútordarabok lobbantak lángra. A házbeliek este lefekvéskor szinte rettegve hunyták le szemüket, attól tartván, hogy körülöttük is meggyullad valami és ők is megégnek.
Az ezotéria ezt a jelenséget spontán égésnek nevezi és bármennyire meglepő, már többszáz éve lejegyzett jelenség, de a szakemberek még nem találták meg rá az elfogadható magyarázatot. A feljegyzések azonban nemcsak tárgyak elégésről tesznek említést, hanem arról is, hogy a spontán égés folyamán emberi testek égnek el. Erről a jelenségről egyébként kiterjedt történeti dokumentáció létezik, de ennek ellenére a tudományok eddig elutasították, hogy szembenézzenek vele és megmagyarázzák az okát.
A spontán égés gyorsan zajlik le
A spontán emberi égés jellemzője, hogy az esemény fantasztikusan gyorsan zajlik le. Sok áldozatot kigyulladása előtt néhány perccel még életben látták és egyszerre a tűz lecsapott a semmiből és az áldozat percek alatt hamuvá égett. Egy olasz orvos lejegyezte Bertolli apát furcsa halálát 1789-ben. A szerzetes a sógoránál lakott, éppenhogy visszavonult a szobájába, hogy egy imádságoskönyv olvasásába merüljön. Néhány perc elmúltával felkiáltott és az odafutó emberek már a földön találták, halvány láng vette körül, amely, ahogy közeledtek a szerencsétlen emberhez, elenyészett. Az apát vezeklő ruhát viselt öltözéke alatt. Felsőruhája elégett, alatta a zsákruha érintetlen maradt, a férfi törzse azonban teljesen szénné égett.
A halottkém megállapítása szerint a tűz rendkívül gyorsan alakulhatott ki, mert az áldozatot nyugodt testhelyzetben találták, mintha még fel sem fogta volna, hogy mi történik vele. Sok évvel később, 1960-ban, az amerikai Kentucky állambeli Pikeville közelében egy kiégett autóban öt elszenesedett holttestet találtak. A vizsgálatot végző rendőrök szerint a holttestek úgy ültek a kocsiban, mint amikor az emberek beszállnak az autóba. A hőség igen magas lehetett, de az autó utasai láthatólag egy sem próbált elmenekülni.
Az esetekben a legkülönlegesebb még a hőhatás. Normális körülmények között az emberi test csak nagyon nehezen kap lángra, különösen a még élő test. A tűzhalált halt emberek is csak részleges vagy felszíni sérüléseket szenvednek. A szakértők szerint egy emberi test szénné égése órákon át tart és akkora hőfokot igényel, amelyet csak külső fűtőanyagokkal lehet biztosítani. A krematóriumokban a holttesteket huzamosabb ideig 1100 fokon égetik, de hogy a csontok is elégjenek, a hőfokot 1650 fokra kell növelni. Ezt egy híres törvényszéki antropológus szakértő is megerősítette egy spontán emberi égés után. Egy Mary Reeser nevű asszony ugyanis spontán égés következtében hunyt el, és a törvényszéki antropológust a Pennsylvania Egyetem Orvosi Karáról kérték meg, hogy vizsgálja felül a nyomozást. A 67 éves özvegyasszonyból megmaradt hamu annak a széknek a maradványával keveredett, amelyen halála pillanatában éppen ült. A környező tárgyak épen hogy csak megpörkölődtek. A szőnyeg a szék körül kis körben megégett, de egy közeli papírköteg érintetlen maradt. Az antropológus kijelentette, nem tudja felfogni, hogy egy test hogyan hamvadhatott el, anélkül, hogy a szoba maga is megégett volna. Tulajdonképpen a szobának és mindennek, ami csak benne volt, el kellett volna porladnia - mondta. A rendőrségi vizsgálatot végül azzal zárták le, hogy az áldozat valószínűleg dohányzás közben elaludt, ruhája lángra lobbant, ő meg elégett.
Az alkoholizált test könnyebben ég meg?
A spontán emberi égéseket Justus von Liebig (1803-1873) vegyész is tanulmányozta. Véleménye szerint az alkoholos állapot is hozzájárulhat a spontán emberi égés jelenségéhez. Ismertet is egy esetet Thaurs nevű kisasszony haláláról. Egyes tanúk szerint a már 60 fölött járó hölgy nem vetette meg az alkoholt és a kérdéses napon három üveg bort és egy üveg borpárlatot ivott meg. A holttest a kandalló előtt hevert, a testből nem maradt más, csak egy kupac hamu. Még a legszilárdabb csontok is deformálódtak és elvesztették állagukat. Bár hideg nap volt, a kandalló rostélyán nem volt más, mint egy-két félig átégett fahasáb. A lakás egyetlen bútora sem sérült meg. A széket, amelyben a nő ült, 30 centiméternyire találták, teljesen épségben.
A spontán emberi égésről dokumentált ismereteinket Charles Fort kutatásainak köszönhetjük, aki a XX. század első felében az újságokban és orvosi folyóiratokban ismertetett eseteket tanulmányozta. Bár a szakemberek hivatalosan nem létezőnek tartották a spontán égést, ezért minden furcsa tűzhalál alkalmával csak olyan magyarázatot adtak, amely összhangban állt a fizika törvényeivel vagy az általánosságban elfogadott orvosi felfogással. Így a furcsa tűzesetek kirobbanását mindig felfordult tűzhellyel, kipattanó szikrákkal, gondatlan dohányzással vagy gyermekek esetében gyufával való játékkal indokolták.
A spontán égések titokzatosságát növeli az a körülmény, hogy az eseteknek nincs szemtanújuk. Néhány krónikás meg is jegyzi, hogy furcsamód az áldozatok nem kiáltanak segítségért és nincs nyoma semmilyen küzdelemnek sem. Charles Fort szerint a jelek arra mutatnak, hogy a spontán égést valamilyen lelki ernyedtség előzi meg, amely tehetetlenséget vált ki az áldozatokban, és a ritka túlélőket pedig megakadályozza abban hogy elmondják, mi is történt valójában. Erre példa a hulli Daily Mail című újság egy beszámolója Elizabeth Clark halálával kapcsolatban. A hölgyet egy reggel súlyos égési sérülésekkel találták ágyában, miközben az ágyat meg sem pörkölte a tűz. A lakás közvetlen szomszédai nem hallottak semmilyen segélykiáltást, nem volt küzdelemre utaló nyom sem a szobában. Az áldozat képtelen volt elmondani értelmesen hogy mi is történt vele és nem sokára meg is halt.
A spontán égés gyakran fordul elő
A spontán emberi égés jelensége nem is olyan ritka, mint gondolnánk. Egyre több esetről számolnak be az orvosok és a patológusok, számuk talán még nagyobb is lenne, ha nem félnének a nevetségessé való válástól. Maxwell Cade és Delphine Davis, a gömbvillámok jelenségének szakértői megállapították, hogy ők sem hitték volna el a spontán égés körüli meséket, ha egy orvos barátukkal nem vettek volna részt egy előadás-sorozaton, amelyet a Massachusetts-i Orvosi-Jogi Társaság tartott amelyen a jelenlevők megvitatták a jelenséget. A vitázó orvosok szerint négyévente legalább egy spontán égési esettel találkoznak.
A mai kutatók elvetik a korábbról fennmaradt magyarázatokat, hogy az áldozatok főleg iszákos emberek akik dohányzás közben elalszanak, továbbá idősebb magányos emberek, akiknek közös jellemvonásuk, hogy terebélyesek és olyan asszonyságok, akik ülő életmódhoz szokottak. Sokan korábban azt is vélték, hogy az iszákosokat azért fenyegeti nagyobb veszély, mert az alkohollal átitatott test gyúlékonyabb és a hirtelen lángra lobbanás Isten büntetése az iszákosságért. A későbbi kutatások bebizonyították, hogy az alkohollal átitatott hús csak addig ég, amíg az alkohol nem bomlik fel. A zsíros szövet is ugyanígy viselkedik, ha egyáltlán meggyújtható.
Egyes kutatások ma a testben található foszfogén anyagok felhalmozódásával magyarázzák az emberi test spontán elégését. A foszfogén a nitroglicerinhez hasonló hőelnyelő vegyület, amely néhány mozgáshiányos emberben olyan mértékben felhalmozódhat, hogy testük robbanóképessé válik és úgy ég el, mint a lőpor. Ez talán megmagyarázhatja egyes testek hajlamát a heves égésre, de nem magyarázza meg, mitől gyullad meg az emberi test.
Mindennapi életünkben még nagyon sok az ismeretlen és megmagyarázhatatlan jelenség. Ezek között van a spontán égés is.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.13. 05:22  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Hogy hol is van Ezotéria?
A térképen ne keresd.
A templomokban se keresd.
A tudományos akadémiákon se keresd.
Ezotéria benned van, az az érzés, az az őstudás, lassú eszmélés, vagy villámként hasító rádöbbenés, amelyet Hamlet így magyaráz: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”
Ezotériában rend van, ezotériában békesség uralkodik, ezotériában szeretet honol.
Ezotéria a bölcsek kövének lelőhelye.
Paracelsus írja: „A szegénynek több van, mint a gazdagnak, a bolondnak több, mint a bölcsnek…
Az emberek rajta taposnak, de nem veszik észre...
Az értékes részét kidobják, az értéktelent megtartják.”
Ezotéria a titkok földje.
Nem azoké a titkoké, amelyeket önjelölt guruk árulnak szabott áron.
Azoké, amelyeket önmagadban lelhetsz csak fel.
Ezotéria határa mindenki előtt nyitva áll, mégsem mehet be mindenki.
Ott áll a három határőr, a hatalomvágy, mohóság, önteltség.
De akár többen is lehetnek.
Állhat ott az ostobaság, a félelem, vagy a kishitűség is.
Vagy bármi más, mi visszahúz.
Le kell győzni őket, legalábbis döntetlenre, különben elállják az utat.
„Nil nisi parvulis” – csak az alázatos szívűeknek.
Ezotéria mindenütt ott van.
Az ünnepekben és a hétköznapokban.
Az örömben és a gyászban.
A haragvásban és a megbocsátásban.
A találkozásban és az elválásban.
Az önmegtartóztatásban és a szeretkezésben.
De ott van a szupermarketben és az utcai hangoskodásban is.
Csak éppen kevesek képesek meglátni.
Ezotéria földje végtelen, kiismerhetetlen, mindenkinek más és más.
A könyvekben is csak szikrákat, pillanatképeket találsz, igaz, vagy csak igaznak vélt gondolatokat.
Hogy melyik melyik, neked kell eldöntened.

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.12. 06:07  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A spiritológia története
Egy könyv megjelenése kapcsán

Néhány héttel ezelőtt a szellemtan iránt érdeklődők egy érdekes könyvet vehettek a kezükbe. Dr. Pataky Árpád tollából megjelent a Bevezetés a spiritológiába című könyv harmadik kötete.
Az első kötet tavaly tavasszal hagyta el a nyomdát és a szellemmozgalom történetét dolgozza fel a világon és Magyarországon. Tudni kell ugyanis, hogy a Szellemi Búvárok Pesti Egylete 1871-ben alakult meg, ezt az időpontot lehet tekinteni a magyar szellemtudományi mozgalom kezdetének. Alapító tagjai voltak Vay Ödön, édesanyja Vay Katalin és Ödön felesége Vay Adelma. Az egylet célja volt, hogy dolgozzon a szellemek általi sugalmazás értelmezésén, a velük való közlekedés lehetőségeinek kidolgozásán, értelmezze a szellemek minden megnyilvánulásait a manifesztációkban, tanulmányozza a szellemeknek a mindenségben való viszonyát, létét, szenvedéseit és örömeit, vizsgálja a delejességet és a villamosságot, tanulmányozza az emberek betegségeinek, de különösen a fejgörcsök, az elmebaj, ördöngöség tüneteit (megszállottságokat), és a médiumitás minden nemét, valamint a szomnanbulizmust.
A XIX. század derekán a szellemtan még gyermekcipőkben járt az egész világon. Habár a spiritualizmus előfutárának a XVIII. században élt Swedenborgot tartják, maga a mozgalom az 1800-as évek elején indult el Németországból. Friderika Wanner, akit a prevorsti látnoknőnek is neveznek, szenzitív természetével és gyakori delejes állapotával – szomnanbulizmusával, amely alatt alvajárást, látóképességet kell érteni -, a rendestől eltérő tudatállapotban érdekes kijelentéseket tett. Látta távoli otthonában történő dolgokat, elhunytakat, beszélt velük, megtudott tőlük történéseket, amikről élő emebereknek nem lehetett tudomása.
Amerikai kezdet
Ebben az időben Amerikában Andrew Jackson Davis, az éppenhogy olvasni tudó fiatalember olyan médiumi írásokkal lepte meg a tudományos világot, ami sokak kiváncsiságát keltette fel. Transzállapotában valóságos lelkilátó-gyógydiagnoszta lett, számára az emberi test átlátszóvá vált csak a beteg szervek sötétültek el. Nemcsak a jelenlevők anatómiáját tudta Davis tanulmányozni, hanem szelleme és asztrálteste a delejesség hatása alatt el tudott válni testétől és távoli helyekre volt küldhető, ahol ugyancsak diagnózisokat tudott meghatározni.
Davis szellemi tanítói révén sok tudományos dolgot megjósolt. Többek között a Neptunus bolygót a csillagászok felfedezése előtt fél évvel már leírta. Megjósolta a spiritizmus eljövetelét, a hydesville-i kopogó szellem megjelenését, az írógépet és a repülőgépet. Huszonnyolc könyvet írt meg 84 évig tartó élete során.
A hydesville-i kopogó szellem 1847-ben jelentkezett (erről már írtunk két évvel ezelőtt). Az esemény lényege az volt, hogy a Fox család házában kopogások hallatszottak az ajtón, a falon, a székeken, a mennyezeten. A kopogásoknak értelme volt, a család két leánytestvére erre rájött majd rákérdezéssel megtudták, hogy egy szellemi lény jelentkezését hallják, ezután megállapodtak vele abban, hogy a kérdésekre a válaszkopogás alkalmával egy koppantás „nemet”, kettő „nem tudomot” három pedig „igent” jelent. Így megtudták, hogy a kopogó szellem, amikor fizikai valóságban élt a házban, kirabolták, meggyilkolták, és a pincében elásták. Kopogásával nem bosszút akart állni, hanem azért jött, hogy a gondolkodó emberek figyelmét felkeltse és nekik az emberek és a szellemvilág közötti közlekedés új érájának megérkezését hírül hozza.
A spritizmus létrejötte Franciaországban
A szellemkopogás híre ezután eljutott Franciaországba, ahol 1854-ben Allan Kardec megalapította a Spiritiszta Tanulmányok Párizsi Társulatát. Ő adta a mozgalomnak a spiritizmus nevet is, azt hirdette, hogy ez a mozgalom ellentéte a materializmusnak, mert az anyagon túl van valami láthatatlan más is, továbbá a lélek és a szellem teszi az embert, az embernek hinnie kell a szellemeknek a látható világgal való kapcsolatában és a velük médiumi úton történő párbeszéd lehetőségében.
Kardec szerint a spiritizmus az az új tudomány, amely az embereknek feltárja kétségbevonhatatlan bizonyítékok által a láthatatlan világ létezését és természetét, valamint a látható világhoz való viszonyát.
Megtudhatjuk a könyvből, hogy a két világ közötti kapcsolatok a médiumok révén ismerhetők meg. A médiumitás egy született adomány, feladata a médiumnak hogy a szellemek közvetítő eszközei legyenek, ílymódon oktassák az embereket, megmutassák nekik az igaz utat és elvezessék őket a hithez. A magasabb szellemek nem jelennek meg hívásra, hanem kinyilatkozási hajlandóságuk megnyerésére az alázatosság szükséges, valamint a szerénység, önmegtagadás és a feltétlen erkölcsi és anyagi érdektelenség.
Ilyen előfeltételek után indult el Magyarországon a szellemtani mozgalom, amely követte a francia Kardec által hirdetett vallásos irányzatú és a reinkarnációt valló nézeteket. A pesti Egylet komoly és mély tanulmánynak tekintette a szellemtant, amin többek között a médiumok és minden rajtuk mutatkozó tünemények tanulmányozását értette, tagjai nem akartak a spiritizmusból rajongó vallási felekezetet alapítani, mert szerintük az emberiségnek már van több világvallása is.
A Bevezetés a spiritológiába című könyv második kötete már a médiumok által közvetített tanításokkal foglalkozik. Az olvasó Adelma és Ágoston médiumok révén megismerkedhet a Föld és a Nap közötti szférákkal, naprendszerünk bolygóival, a kozmológiával általában, továbbá az asztrológia szellemtani aspektusával. Megtudhatjuk hogyan keletkeztek az összefüggések az ókori népek hitregéi és a bolygók asztrológiai vonatkozású hatásai között. A tanító szellemek elmondták, és a médiumok ezt a tudást közvetítették, hogy az embereknek az asztrológiát a szellemek árulták el, szellemnyilatkozat révén vált közkinccsé. Ezt a szelemi kinyilatkoztatást azután a mágusok mesékbe öltöztették. Az ókori világ uralkodói tulajdonképpen a mágusok, illetve az asztrológusok voltak, mert az uralkodók mindig azt tették, amit az asztrológusok tanácsoltak nekik.
Magyarországon megindult a szellemtani fejlődés
A múlt században hatalmas fejlődésnek indult a szellemtan Magyarországon. Neves médiumok nevelődtek, mint amilyen többek között Eszter médium volt. Ő már a Névtelen Szellem közvetítéseit és tanításait ismertette és rögzítette. Több tíz könyvet írt meg a Névtelen Szellem közleményei címmel. De megtudhatjuk a második kötetből ki volt Antal médium, továbbá József és Pál. Valamennyien nagyban hozzájárultak a magyarországi szellemtan kibontakozásához és fejlődéséhez.
A harmadik kötet témája a szellemtan etikája. Abból a tézisből indul ki a szerző, hogy a felvilágosodás kora óta minden kor gondolkozását a kételkedés jellemzi, mert nem hisz az igazság létezésében. Ezért szükséges a „túloldal” megismerése, amit a médiumok útján a tanítószellemek ismertetnek.
Dr. Pataky Árpád a napjainkban működő médiumok útján ismerteti az aránylag nemrégi események-katasztrófák szereplőinek közleményeit is. Elolvashatunk egy vallomást az egyik haláltábor lakójától, aki még nincs tudatában annak, hogy gázkamrák már nincsenek, a holocaust sem létezik, és már ő is a közteslétben tartózkodik. De a Kurszk orosz tengeralattjáró katasztrófájának utolsó perceit is megismerhetjük D.R. Kolesnyikovnak, a hajó egyik parancsnokának mondataiból, valamint az 1998. szeptember 2-án lezuhant svájci repülőgép kapitányának utolsó mondatait is. Érdekessége a könyvnek az, hogy ezeket a mediális közléseket meg is hallgathatjuk hangkazettáról, amely a kötettel párhuzamosan megjelent. A vallomásokat Erzsike médium közvetítésével ismerhetjük meg, valamint még egy manifesztációt is az 1848-as szabadságharc zászlóvivőjétől akit az anyagiaknál magasabb eszme, a haza iránti hűség és a haláláig tartó kitartás jellemzett.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.11. 06:10  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Függőségeink szimbolikája

Az alábbi írás nem feltétlen tükrözi a terápiával foglalkozó szakemberek és módszerek álláspontját. Ettől függetlenül talán segít megérteni magunkat, elgondolkodni függőségeink okán és működésén.

Rossz szokás, bűncselekmény, deviancia, betegség – nagyjából ezeket a cimkéket szokta kapni a függőségben (tudományosan dependenciában vagy addikcióban) szenvedő ember.
Szokták megvetni, sajnálni vagy vállrándítással továbbmenni, lelkére beszélni, kiközösíteni, büntetni, gyógyítani – gyógyszerrel, biorezonanciával, pszichiátriai osztályokon - változó sikerrel. Van, aki azt mondja, mindenki azt csinál a testével, amit akar, arra költi a pénzét, amire tetszik, amíg másnak nem árt vele, mások társadalmi veszélyességről és felelősségről beszélnek – miközben egyre több a függő ember és egyre többféle dologtól tudunk függeni. A fogyasztói társadalom szereti, ha függőek vagyunk: így jobban lehet bennünket manipulálni. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy nem könnyű ma igazán, lélektani szempontból felnőtté válni. A függő ember pedig nem igazán felnőtt.

Mindenki betegnek tartja az alkoholistát, a drogost. A dohányost már jóval kevesebben, míg számos függőséggel kapcsolatban ez fel sem merül, sőt bizonyos közösségekben bizonyos függőségek akár szociális-kulturális minták is lehetnek. Lényeges biokémiai kutatási eredményeket tudhat magáénak az orvostudomány: egyre több szerről tudják, hogy milyen vegyi gyökökhöz kötődnek és milyen receptorokat milyen kemikáliákkal lehet blokkolni, hogy a függőség csökkenjen. Ám ott, ahol nincs szer (legalábbis exogén, külső anyag), ott receptort sem lehet keresni. Ott a lelki okokat érdemes firtatni.

Sokféle dologhoz szoktunk többé-kevésbé erősen kötődni. A buddhizmusban a létkerékhez (így az újjászületések láncolatához) kötő viselkedési formák egyike a kedvelt dolgokhoz való ragaszkodás, a másik pedig a nem kedveltek távoltartására, elkerülésére való törekvés. Leegyszerűsítve a vágyról és a gyűlöletről beszélnek, de mondhatnánk akár vonzásnak és taszításnak, centrifugális és centripetális erőnek is. Lehet, hogy a függőséget és a fóbiát is ilyen párosként kellene kezelni?
Alapvető mozgatóerők ezek, és ki mondja meg, a kedvelés, vonzódás, megszokás, ragaszkodás mikor megy át függőségbe, a viszolygás pedig fóbiába? A mennyiségi változás mikor teszi az érzéseket más minőségűvé? Hol a határ a szenvedély és a függőség között, hiszen szenvedélybetegségről beszélünk? Lehet-e mondjuk a bélyeggyűjtésből olyan függőség, mint a rulettezésből? Csak az a függőség, amikor a hiány testi tüneteket is okoz, vagy amikor a vágy olyan erős, hogy minden más érzést elnyom, minden korlátot, elsöpör? Ahogyan az életben általában nincsenek, bizonyára itt sincsenek merev határok. Ezekre a tudománynak és gyógyításnak szüksége van, hogy meg tudja különböztetni a normálist a patológiástól, az egészségest a gyógyításra szorulótól – de igaz-e ez? Csak a kialakult függőség-betegség gyógyítandó, vagy a gyógyításnak sokkal hamarabb meg kellene kezdődni? A buddhisták szerint igen, a ragaszkodások felszámolásával, ami az ön-és világismeret sajátos látásmódját és gyakorlatát követeli meg. Bizonyára igazuk van, és ott, ahol e nézetek az uralkodók, kevesebb függő ember él. De egy nyugati embernél a függéshez vezető folyamat melyik stádiumáig tud(ná)nak a buddhista tanítások használni?

Végletekig leegyszerűsítve az életet, minden cselekedetünk vagy valami hiány megszüntetésre, vagy valami felesleges, nemkívánatos kiküszöbölésére irányul. A vágy hiányállapotot jelent, a ragaszkodás pedig azt a vágyat, hogy a hiányt újra és újra a megszokott módon meg tudjuk szüntetni. De miét „termelődik” újra a hiány? Bizonyos esetekben érthető: miután szervezetünk feldolgozta a táplálékot, újra éhesek leszünk. De miért van így, ha a hiányt a lélek szenvedi el? Sőt miért kell egyre több és több a hiányt megszüntető dologból? Miért termelődik újra, sőt fokozódik a hiány? - Nyilván azért, mert nem azt kapta meg a függő ember, amiből tényleg hiánya volt! Csak valami pótszert, ami ideig-óráig segített, hogy a hiány utána még nagyobb erővel jelentkezhessen. Vagy: nem ott, nem azon a szinten történt meg a hiány pótlása, ahol keletkezett. És itt természetesen már a biokémiai megoldás szóba sem jöhet, legfeljebb kiegészítő terápiaként.

A függőség lényege a hiány pótlása és ugyanez a terápia célja is. Csak míg a szomjúságot oltja a víz, azt a szomjat, ami miatt az iszákos iszik, nincs olyan (és annyi) folyadék, amely eloltaná. Teát a „szomj” nem ott keletkezett. Mélyebb szinten, a tudattalanba süllyedt múltban. Ez az egyik szint. A másik a szimbólumoké.

Nem kell feltétlenül visszamenni az előző életekig egy függőség gyógyításánál. A pszichológia tapasztalatai szerint sok mindenről az úgynevezett korai sérülések tehetnek, az élet első éveiben, esetleg a születés előtt az anyaméhen belül elszenvedett traumák és ki nem elégített (többnyire lelki) szükségletek, például a megkapaszkodás, biztonság, szeretet, odatartozás, elfogadottság. A pszichoterápia számos olyan módszert ismer, ahol korregresszióval, a múltba való visszatéréssel megkereshető és megszüntethető a hiány. A sikeres terápia után a kliens tudatában már nincs ott a hiány, mert átélte, hogy megkapta, amire szüksége volt.

Persze ez nem ilyen rövid dolog és a gyógyításhoz nem elegendő konkrét életeseményeket keresni a beteg múltjában, egy sokkal mélyebb szintre is le kell szállni, a szimbolika szintjére, mert itt kapjuk meg a magyarázatot, hogy egy hiányt vagy sérülést miért pont azzal a függőséggel akarja gyógyítani az illető. Enélkül csak a felszínt próbáljuk elsimítani. Ezen a mélyebb szinten a függés tárgya egy szimbólum. Innen nézve a fizikai létezők is csak kivetülései, megtestesülései a mögöttük álló szimbólumoknak.

A megközelítés egyik iránya, hogy a függőség testileg hogyan nyilvánul meg. Például egyes függőségek az evéshez-iváshoz, a szájunk használatához kapcsolódnak. Freud arról beszél, hogy a gyermek fejlődősének első évében a száj (szopás) a fő örömforrás. Ezt nevezi orális szakasznak. Az ekkor történt sérülések (korai elválasztás, a tej elapadása, az anya elvesztése) feltartóztatja a fejlődést, és az egyén örömszerzésében a száj lesz később is a döntő. Ez Freud szerint az orális személyiség, ilyenek az alkoholisták, evés-függők és a dohányosok.

Más függőségek a kéz használatát, vagy a teljes test részvételét igénylik. A dohányos például mindig megemlíti a dohányzás műveletsorának fontosságát, de sok más függőség is bizonyos cselekedetekben nyilvánul meg, például a játék, a szex, a veszélyes vagy tiltott helyzetek, a másnak vagy önmagának okozott fájdalom függésszerű keresése, gyakorlása. Ezek mögött analitikus gondolkozással ki nem élt korai vágyak, tilalmak, korlátozások állhatnak. Mindig fontos szerepe van az örömelvnek, és a jutalmazás/büntetés kettősének. (Paradox módon a mazochisztikus személy számára önmaga megbüntetése örömöt jelent.)

A másik fő irány a függőség tárgyának szimbolikája. Legalább egy könyvet lehetne megtölteni ezzel, így itt csak néhány példára van helyünk. Az alkohol, mint tudjuk, kitűnő oldószer a kémiában. Nincs ez másként a lélekben sem: oldja a hangulatot, feszültséget, szorongást – ezért vált a társas szórakozások együttjárójává. A magányos ivó a félelmeit, szorongásait, kudarcait oldja vele. A folyadékok egyszersmind az asztrális szféra, az érzések, érzelmek szimbóluma is, tehát ezen a szinten van az a hiány, amit az iszákos ki szeretne elégíteni. A latin spiritus szellemet is jelent, ezért van jelen valamilyen szeszes ital számos rituáléban – de a szellemi szinthez közeledni nyilván csak akkor segít, ha a köznapibb szinten már nem nagyon vannak megoldatlan problémák, és ezért nincs ott alkoholfüggőség, ahol a szeszes italokat kizárólag rituális célra használják.

A pszichotrop anyagok mindegyikét (ide tartoznak azok a szerek is, amelyeket meglehetősen pongyola kifejezéssel drognak neveznek) az asztrológia neptunusi karakterűnek mondja. Ez azt jelenti, hogy feloldó, egyesítő jellegük van. Spirituáis szinten ez az egyetemes szeretetet, az Univerzummal való egységet jelenti. A baj csak ott van, hogy nem spirituális használatuk ehelyett csak elködösíti a tudatot, múló kábulatot vagy illúziókat okoz. A sámán a szellemvilágba emelkedik, a szerfüggő démoni „helyekre” zuhan némelyiktől. Valójában teljesen külön kellene vizsgálni a „valódi” kábító szereket a hallucinogén és a stimuláns anyagoktól. A jog ezt csak azért nem teszi, mert mindet függőséget keltőként (és büntetendőként) kezeli, holott nem mindegy, ki miért és milyen szertől válik függővé. Valószínűleg azoknak van igazuk, akik azt mondják, egy józan jogalkotás az alkoholt is bevehetné a drogtörvénybe, hiszen társadalmi veszélyessége sokkal nagyobb bizonyos anyagoknál, amelyek benne vannak, de nem is igazán hoznak létre függőséget – csakhogy ezzel százmilliárdos bevételektől esne el az állam. (Ennyit a prevenció komolyságáról.)

Eredetileg a dohány is rituális szer volt, csakúgy, mint a tudatmódosító szerek. A füst- és általában a légnemű anyagok – a mentális szintet, a tudatot, a kommunikációt szimbolizálják. Figyeljük meg, milyen szívesen gyújtanak rá a dohányosok beszélgetés közben (gyakran ital mellett)! Máskor (filmekben is gyakori) a beszéd helyett, kommunikáció-pótlék a füst. (jó példa Jarmush: Füst című filmje) Ez talán megérthető tartós magányban, de vajon mit akar elégetni (megjelenik a tűz-szimbólum is!) és elengedni a levegőbe, aki napi három doboz cigarettát szív el?

A gyógyszerfüggő az egészségéért aggódva a tablettákban vesz menedéket. Ezeknek az apró kerek tárgyaknak a lenyelésében keresi a biztonság érzetét (itt is megjelenik az orális fixáció) – és minél betegebb lesz tőlük, annál inkább kötődik a tablettáihoz és kapszuláihoz.

Sokféle függőségünk közül némelyiknél fel sem merül, hogy kóros állapot. Lehet valaki pénz-, birtoklás-, hatalomfüggő is – elég kicsit szétnéznünk a közéletben, számos függő beteget látunk magas pozíciókban. Ott van bennük a fel nem nőtt, önállóságában korlátozott gyermek, a „nem vagyok elég jó” érzés, a veszteségtől való félelem – természetesen ijesztően felnagyított formában. Inkább sajnálatra, mint irigylésre méltó, kezelésre szoruló emberek ők.

A szeretet, törődés szorosan kapcsolódik a tápláláshoz. Köztudomásúan az evési függőségek ezt jelzik. A zabálással a függő ember egy valamikori hiányt, veszteséget akar pótolni (ami lehetetlen, hiszen valószínűleg nem táplálékban szenvedett hiányt, nem a gyerekkorukban éhezők lesznek kényszeres evők később). A zabalás-függő ugyanúgy attól fél, hogy éhen hal, mint ahogy a pénzfüggő milliárdos a szegénységtől. Leginkább az édesség-függőkről gondolják ezt, pedig minden estben ez van a háttérben. A magukat éheztetők pedig a táplálék megvonásával a bűntudatukat akarják levezekelni – és ez is függő állapot lehet.

A szex-függőséget az előzőekhez hasonlóan vissza lehet vezetni a fejlődés genitális fázisában történő fixációjához (három és hat éves kor között Freud szerint). Itt az örömszerzés a nemiségben nyilvánul meg. A szex-függő ember saját örömét keresi, akkor is, ha a másikkal van: az csak az öröm megszerzésének eszköze, mellékes, lecserélhető, pótolható. Az ilyen ember nem is nagyon képes egy kapcsolat intimitását, bensőségességét megélni. Sajátos módon a huszadik századi kultúra olyan magaslatra emelte ezt a modellt, hogy sok embernek eszébe sem jut, hogy valami sokkal fontosabb hiányzik az életéből.

De létezik ennek mintegy kiegészítőjeként az a kapcsolati függőség is, ahol a szexualitás másodrendű, a lényeg a „tartozni valahová”, bárkihez, bármi áron érzése. Hihetetlenül gyakori eset és feltehetően a korai veszteségek vannak a háttérben, bár az elmagányosodás bármely életkorban bekövetkezhet. Az igazi, lelki társ megtalálása véget vethetne a párkapcsolati függőségnek, a baj csak az, hogy ezek az emberek ettől valójában félnek, és megelégszenek a kapcsolat illúziójával.

Vannak élet(érzés) pótló függőségek is. Akiket búra alatt neveltek, megkímélve őket a küzdelemtől, veszélytől, úgy érzik, nem is élnek igazán. Ahhoz, hogy ezt kompenzálják, olyan tevékenységek rabjai lesznek, ahol a veszély, a halál (vagy csak a lebukás, büntetés) leselkedik. Ők száguldoznak az utakon a sokadik büntetés után, kockáztatnak a ruletten, lopnak a boltban, mutogatják magukat a parkban (persze náluk szexuális defektusok is vannak), vagy űznek extrém sportokat, ahol az adrenalinszint emelkedésének sajátos érzésével végre úgy érzik, itt az igazi élet! Természetesen őket is csak nagyon durva közelítéssel vehetjük egy kalap alá őket. A játék, a sebesség, a tilalom áthágása, illetve a gyakorolt tevékenységek mind-mind sajátos szimbolikát hordoznak.

A sok-sok függőség közül, amelyek ott lehetnek életünkben, még egy – és e hasábokhoz illő – függőségről hadd essen szó: az ezotéria-függésről. Ilyen kifejezést hiába keresünk a pszichológia könyvekben. Most találtam ki. Kicsit az ellentéte az előzőnek. Ők a veszélyt keresik, az ezotéria-függők pedig az élet nehézségei, kihívásai elől menekülnek az ezotéria langyos vizébe, ahol nincs konfliktus, küzdelem, kudarc, mindenki szereti egymást és az élet csodálatos. Ha mégis problémánk van meditálunk egy jót, hívjuk az angyalokat vagy felrajzolunk egy tibeti szimbólumot és minden rendben lesz. Az ilyen ember drogként használja ezeket a dolgokat, és természetesen semmi köze a valódi ezotériához és spiritualitáshoz. Úgy viszonyulnak hozzá, mint a bazári giccs a művészi alkotáshoz. Egyszer egy ezoterikus klubban valaki azzal dicsekedett, hogy ő minden szabad idejét ott tölti. A foglalkozás vezetője ahelyett, hogy megdicsérte volna, visszakérdezett: És mi helyett? Sokan megorroltak rá emiatt. Ők is függők voltak.

Mint látjuk, hihetetlenül szövevényes a függőségek működése. Talán nem túlzás azt mondani, hogy tulajdonképpen érzésektől és tudatállapotoktól függünk. A függőség tárgyának kielégítése sajátos érzéseket és sajátos tudatállapotot hoz létre. Ha ezt elvesszük, hiányt teremtünk és a hiányt lehet, hogy másféle függőséggel fogja pótolni. Ha valaki megtalálja magában, megtanulja pozitív módon megélni, amit keres, vagy nem ragaszkodik tovább hozzá, többé nincs pótlékra szüksége. Önálló, felnőtt ember lett.

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.10.10. 05:56  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1154
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A rontás

A napi- és heti sajtószerveink apróhirdetései között igen gyakran
találhatunk olyan információkat, hogy valaki rontástól, átoktól
hajlandó megszabadítani a hozzájuk fordulókat, esetleg szerelmi kötést
is végez. Ezek a tevékenységek egyébként az akaratmágia körébe
tartoznak, és az utóbbi időben igen gyakoriak lettek.
Egyáltalán milyen mágikus tevékenység tartozik a rontásoknak nevezett
fogalom-körbe? A mágiatan szerint a mások befolyásolására tett
rosszindulatú kísérletet nevezzük rontásnak, de az átok, sőt még a
rosszkívánság is beleillik a rontás fogalmába. A rontás tulajdonképpen
egyfajta mágikus támadás és azon a működési elven alapszik, hogy
minden élőlény egy közös életerőből meríti létezését és ezt az
életerőt rituális eljárásokkal irányítani lehet.
Rontáskor a manipulátor - vagy a feketevarázsló, a boszorkány -
valamilyen módon megszemélyesíti a megjelölt célpontot azzal, hogy
haja szálát, körmét, valamilyen személyes tárgyát, fényképét beleépíti
a célpontot jelképező bábúba, amely készülhet viaszból vagy rongyból,
esetleg fából. Szükséges még, hogy az a bizonyos hivatásos feketemágus
tudja összefogni és irányítani gonosz gondolathullámait. Erre
egyébként azonban sokan, - majdnem mindenki - képes!
Mielőtt még olvasóink megrémülnének, fontos előre megjegyezni, hogy az
átlagosan erős aurájúak képesek kiszűrni, sőt visszaverni az ilyen és
az ehhez hasonló gonosz gondolathullámokat. Csak az olyan emberek
kerülhetnek esetleg veszélybe, akik valamilyen okból kifolyólag
sebezhetőbb állapotba jutottak, valamilyen letargikus, vagy búskomor
állapotban vannak. Legyengült idegállapotba kerülhetnek a súlyos
szenvedélybetegek is, mint amilyenek a kábszeres emberek is.
Nemrégen már foglalkoztunk a megszállottsággal és bizony a
megszállottságról alkotott fogalmak igencsak ráillenek a rontással
sújtott emberekre is. Tulajdonképpen az eredmény ugyanaz.
Megszállottság esetén a kiszemelt ember lelki világába egy nem élő
entitás hurcolkodott be, rontáskor pedig egy élő személy
rosszkívánsága.
A legfontosabb azonban azt megállapítani, hogy ért-e bennünket valaki
részéről rontás, vagy fekete mágiás befolyás? Erről meggyőződhetünk,
ha bizonyos változásokat tapasztalunk magunkon. Ezek a változások vagy
tünetek elárulhatják, hogy ha valaki ártalmunkra tört.
A folytonos fáradtság-érzés, alacsony energiaszínt, a nyugtalanság, ha
sehol sem érezzük magunkat jól, már jelenthet valamit. Jelzésként
számít az is, ha képtelenek vagyunk a saját ágyunkban aludni,
elkívánkozunk megszokott fekhelyünkből akár sokkal kényelmetlenebb
pihenőhelyre. Olyan testi érzéseket tapasztalhatunk magunkon,
amelyeket orvosi vizsgálatokkal sem lehet magyarázni, mert szorító,
fullasztó, görcsös állapotokat tapasztalunk torkunkban, hasunkon.
Szívünk esetleg felnyilall, nagyot lódul, hő-hullámok öntenek el.
Ezekről a testrészekről mintha energiánk folyna el, vagy ellenkező-leg
idegen energia pumpálódna belénk. Elfog-e bennünket egy olyan érzés,
hogy akaratunkon kívül mintha kötődnénk valakihez, akihez korábban
nem éreztünk vonzódást és most gondolataink akörül a személy körül
forognak. Ok nélkül jó vagy rossz kedvünk támad. Nehezen tudunk
koncentrálni, nem értjük a világ eseményeit úgy, mint korábban.
Elkülönülünk-e korábbi barátainktól, egyedül szeretünk maradni, nem
kívánkozunk se-hová? Van-e valamilyen furcsa új, vagy régebben
ajándékba kapott tárgy a környez-tünkben, amely mellett elhaladva
valamilyen rossz érzés fog el bennünket? Eltűnt-e valamilyen
személyes holmink, amihez nagyon ragaszkodtunk, vagy már régóta a
tulajdnában volt? Eszünkbe jutott-e, hogy esetleg rontás áldozatává
váltunk?
Mindezek a felsorolt tünetegyüttesek jelezhetik azt, hogy fekete
mágiás támadás ért bennünket. Mert ezekről lehet valamilyen megérzése
az embernek, különösen akkor, ha a támadás erőteljes.
A rosszkívánság vagy a befolyásolás általában olyan személyektől
érkezik, akik-kel valamilyen kapcsolatban állunk, ismeretlen
embereknek általában nincs érdekük, hogy szerencsétlenségünket
kívánják, vagy lelkünk feletti hatalomgyakorláshoz jussanak.
Hogyan megy végbe a fekete mágiás támadás? A manipulátor általában
képi varázst szokott használni, vagyis viaszból, fából vagy textilből
bábút készít, ezekbe beépíti az áldozat körömdarabkáját, hajtincsét,
vagy ruhájának foszlányát. A bábú elkészülte után olyan helyen rejti
azt el, ahol az áldozat gyakran elhalad. Ilyenkor a célszemély
fizikailag beleépül a bábúba és a fekete mágus később úgy használja
azt fel, mintha a bá-bú jelképezné az élő célszemélyt. Meditációval,
irányított koncentrációval a mágus a lehető legpontosabban lesz képes
előhívni az áldozat képét, kinézését. A képmás ab-ban segíti őt, hogy
több erőt lesz képes felszabadítani gondolatainak az
összesűrítéséhez. A mágus ezután az élővé tett figurába a szándékait,
akaratát, a célszemély testére és lelkére tett hatását megfelelő
tűkkel vagy szegekkel nyomósítja. Ha szerelmi varázs-latról van szó,
szerelmi kötést vagy oldást akar végrehajtani, akkor az önálló
döntések megakadályozására meghatározott színű fonalakat teker a
bábúra, amelyekre ezután megerősítő varázsigéket jelképező csomókat
köt.
A rosszindulatú hatáskibocsátások általában éjszaka történek. Ilyenkor
az áldozat nagy valószínűséggel alszik és eleve fogékonyabb állapotban
van. Ezenkívül a zavaró hullámtevékenységek is éjjelente a
legkisebbek. A zavaró hullámtevékenységek körébe tartoznak az emberek
agyi hullámai, de befolyásolják a negatív tevékenységet a rádió- és
más hullámok is. Ne feledjük el, hogy a rádió is sokkal tisztábban és
erőteljesebben szól éjszaka, mint nappal. Így az éjszaka csendjében is
a telepátia sokkal hatásosabban gyakorolható.
Mellékesen megjegyezve bizonyos vallási közösségekben a szokásos
éjféli imát már egyre gyakrabban teszik át hajnali 2-3 óra környékére.
A mai világban ugyanis egy-re többen maradnak fenn késő estig, nézik a
tévé műsorát vagy hallgatják a rádió éjszakai adását. Így a humán
energiatér aránylag későbben csendesedik el ezért a spirituális
tevékenység is sokkal hatásosabb lehet, ha az éjszakában később
valósul meg. Egyes mágusok szerint a tudatot legmélyebben
hajnaltájban lehet befolyásolni, ekkor lehet a legtisztább
körülményeket biztosítani a szellemi létezőkkel, illetve ilyenkor
lehet a szellemi befolyásolást a legeredményesebben végrehajtani.
Igen erőteljesen és gyorsan hathat egy rontás, ha az áldozat
valamilyen módon tudomást szerez róla. Emögött a jelenség mögött az a
pszichés ok van, hogy a félelem, a rettegés, akárcsak minden negatív
érzelem belülről is épes rombolni a test védelmére szolgáló aurát,
diszharmonikus rezgéseket vált ki és ez előbb-utóbb felbontja az aura
egészséges burkát. Ezt a folyamatot a rontó személy csak gyorsíthatja,
ha a képmás csakráiba tűket szurkál. Ez az eljárás szörnyű hatással
van a valódi csakrákra, olyan, mintha összehasogatná, kiégetné őket. A
célszemély csakrája megpróbál védekezni, megváltoztatja rezgésszámát
és általános védelmi hibákat követ el. A valódi test előbb-utóbb
megbetegszik, különösen akkor, ha a rontó mágus az adott szerveket is
képzeletbeli képernyőjére vetíti és azokat manipulálja.
Egy egyszerű rosszkívánság is így működik. Amikor valaki egy másik
embernek azt kívánja: "törjön ki a lábad", akkor többnyire meg is
jelenik előtte az illető személy. Ha a rosszkívánság küldőjének
energiatöbblete van és ez el is jut a célszemélyhez, annak tudata kész
tényként fogja a kívánságot kezelni és meg is fog történni a baj. Ne
feledjük: a gondolatoknak teremtő erejük van!

FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



ElőzőKövetkező

Vissza: Karsay István fóruma

Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég

cron