Ezoterika

Kép
Karsay   2018.12.10. 07:53  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Zűrzavar és útkeresés
Az ezredforduló szellemisége

“Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém”

Csaknem hétszáz éve írta le e sorokat Dante az Isteni Színjáték első énekében és ma sem lehetne találni ennél találóbb összefoglalást az ezredvégi ember életérzésére. A mai pszichológia ezt életközépi válságnak nevezi: az ember megáll - “visszanéztem félutamból”, ahogy a népdal mondja - és látván, hová jutott, mit ért el, mi lett hajdani álmaiból, vágyaiból, csak azt érzi, zsákutcába jutott. Tudja, változtatni kellene, de a sötétlő erdőben nem leli a kivezető utat. Ám, ha eddig eljutott, jó jel - azt jelenti, felnőtt lett…
Sajnos a legtöbb mai ember későn, vagy sohasem lesz felnőtt. Nem akar felnőni és nem is akarják, hogy felnőjön. Ő is az erdőben bolyong, de meg van győződve arról, jó úton jár, hiszen mindenki - tömegkommunikáció, divat, reklám, politika és más hozzá hasonló tévelygők folyamatosan biztosítják erről. Ez a kisdedként tartás, manipulálhatóság a fogyasztói társadalom legfőbb célja. A gyermek felnőttnek gondoskodó felnőttre van szüksége, aki gondolkodik, cselekszik, felelősséget vállal érte és helyette, táplálja és cserébe az engedelmességért minden bajtól megóvja, legalábbbis ezt igéri. Biztosítás - ez a kulcsszó. Figyeljük meg, mennyi mindent “biztosítanak” manapság: nyugdíjat, egészséget, üde leheletet, tiszta, száraz érzést - egyszóval boldogságot. Egész intézményrendszerünk az államtól az egyházig erre épült fel. Amikor az ember erre rájön - ha rájön - önállósulni akar. Csakhogy egyénivé, lázadóvá válni is csak az erről tanult szabályok, minták szerint tudunk. A példaképek, idolok a popsztároktól a polotikusokig éppoly manipuláltak, mintakövetők, mint mi magunk, csak erről még kevésbé tudnak. A hatvanas-hetvenes évek hippimozgalmai a legjobb példái ennek - ezért tudtak és tudnak minden kor lázadói a legkomformistább módon besimulni abba, amit másnak szeretnének látni.
Felnőtté válni talán a legnehezebb dolog az életben. Az első születésen - amikor a világra jöttünk - túl vagyunk, és most magunkat kell újjászülnünk. Ezt az eddigi biztonság elvesztéseként éljük meg. Van, aki szembenéz ezzel és van, aki elhiteti magával, hogy továbbra is biztos menedékben van. És közben játszik tovább az eddigi - és egyre veszélyesebb és költségesebb - játékaival, környezeti mérgekkel, fegyverekkel, génmanipulációval és lélekromboló szórakozásaival.
A ma embere ugyanazt érzi, mint Dante, sőt nem csak egyénileg, de tömegesen, világméretben is. Lehet, hogy a homo sapiensnek most kell felnőtté válni? Csak itt nem jön Beatrice, hogy kalauzolja, így kénytelen egyedül, vagy hozzá hasonló eltévedtek seregével vándorolni új és ismeretlen utakon és zsákutcákban. Ami egységes volt, szétesett, ami erős, elgyengült, ami világos, elhomályosult. Ez a zavar és útkeresés jellemző a mai ember szellemiségére, világképére.
Dante nem az utat, hanem az igaz utat nem leli - jelentős a különbség, hiszen éppen az utak sokasága nyílik előttünk. Ez minden útvesztő csapdája - túl sok az út, de csak egyetlen a jó. Aki mindeddig az anyagi világban kereste a sikert és boldogságot, most gazdasági, üzleti vagy politikai válságban találja magát, amelyből újabb, előnyösebb üzletekben, biztositásokban, vagy újabb pártharcokban, esetleg svindlikben, manipulációkban keres kiutat. Aki emberi kapcsolataiban vallott kudarcot, újabb és újabb - rendszerint ugyanolyan zűrös - kapcsolatba menekül. A felelősség-átháritás, bűnbakképzés mechanizmusa akár egész életén át képes elhitetni vele, minden baj a külvilágból származik és hatékony külső eszközökkel elháritható. A gyengébbek egy olyan hatalom védőszárnyai alá menekülnek, amely erős atyának vagy óvó anyának tűnik.
Dantét egy nő, Beatrice vezeti - ez annyit jelent a ma nyelvére forditva, hogy egy maszkulin világból - és a mi világunk szélsőségesen maszkulin lett az utóbbi századok során - csak a női, feminin oldal tudja megmutatni a kiutat. “Ha a yang elérte a maximumát, visszavonul, hogy átadja a helyét a yinnek” - mondja a taoista bölcsesség. Csakhogy most a legkevésbé sem tűnik úgy, hogy például az erőszak szélsőségei önként el akarnának tűnni - csak valami pusztitó megrázkódtatás veheti el az erejüket. Vagy paradox módon valami krisztusi erejű szelídség. Ma pedig a hívő kereszténynek is fel kell tennie magának a kérdést: mennyire használható napi életstratégiaként az evangéliumi tanitás, hogy ha az egyik arcodat megütik, tartsd oda a másikat is? Képesek vagyunk-e kenyérrel visszadobni, ha kövel dobnak meg, miközben azt látjuk, mások géppisztollyal vagy bombával válaszolnak?

Korunk jellemzője, mondhatnánk a kor szelleme, hogy egyre többen megérzik azt, amit a tudomány úgy fogalmazott meg, hogy egy rendszer problémáit csak egy magasabb rendű rendszerben gondolkodva lehet megoldani. Ilyen, magasabb szintű - de mindenesetre nagyobb rálátást kínáló - rendszernek tűnik a benső mélységek kutatásán nyugvó önismeret, a filozófia, vallás, ezotéria és minden spirituális irányzat. De vajon valóban magasabb rendűek-e ezek, megoldási lehetőségek, vagy csak a problémákat odázzák el? A válasz: ez is, az is lehet. Ha a reális élet, a való világ dolgaiban való eligazodást segitik, csökkentik a félelmet, szenvedést, kiszolgáltatottságot, megtanitják egymásra figyelni, közelebb hozzák egymáshoz az embereket, felébresztik a felelősség érzését mindazért ami a Földön történik, tökéletesen mindegy, hogy nevezik magukat, miben hisznek és mit csinálnak. Ilyen irányzatokból is sok van és az intellektuális mérlegeléshez szokott elme újabb útvesztőben érzi magát. Egyszerű volt a helyzet szinte egy teljes évezreden át: a kereszténység megtéritett vagy kiirtott mindent maga körül, így a hiszek - nem hiszek fekete-fehér világában nemigen volt választási lehetőség. A huszadik században viszont varázsütésre kitágult a világ, az ókor mitikus világképe és a legújabb tudományfilozófiák, a távoli tájak vallási, világnézeti sokszinűsége a délamerikai sámánoktól a buddhizmusig egyszerre csak itt volt. A nagy nyugati vallások még ma is többnyire neurotikusan reagálnak e sokszínűségre, sokan pedig arra jöttek rá, hogy épp a kereszténység tett neurotikussá egy egész civilizációt a félelemre, tilalmakra, bűnre és bűntudatra épített tanításaival. Sok újonnan megismert eszme a szabadságot, felszabadulást igéri - amiből aztán az elfojtáshoz szokott nyugati világ gyakran szabadosságot csinál. A miszticizmus, ezotéria, szellemtudományok azt kinálják, segitenek a dolgok legmélyére látni, személyesen megélni, amit eddig csak elhinni lehetett - miközben olykor képzelt világok lidércfényét vetitik elénk. A pszichológia és az elméleti fizika pedig ugyanazt bizonyitja - a misztikum kiiktatásával - az emberről és a világról, amit a régi vallások hittek - vagy csak az önmaga gyökereit kereső ember magyarázza bele a védákba az atomfizikát - ki tudja biztosan? A marxizmus radikális valláskritikájáról is kiderült menet közben, hogy nem más, mint a materializmus nevű vallás téritőhadjárata az összes többi ellen.
Közben keressük saját nemzeti gyökereinket is és megpróbáljuk végre mi magunk értelmezni őstörténetünket, hagyományainkat, miután mindeddig idegenek tették meg ezt saját vallási, politikai, gazdasági érdekeik mentén. Vajon csodálkozhatunk-e, hogy a nemzeti öntudat több évszázados elnyomása után az inga most a másik irányba leng ki: egyre több kutató bizonygatja, hogy Isten magyar szóval teremtette a világot, Jézus törzsökös szittya sarj, mi vagyunk a kiválasztott nép és szent István királyunk Jézus Krisztus egyenes ági leszármazottja? A sok logikusnak tűnő okfejtés mellett is bizony sok türelem kell hozzájuk és sok idő, hogy a túlzások lecsengjenek.
A bináris, igen-nem logikához szokott nyugati elme az egybeesések és azonosságok ellenére is kételyek között vergődik: lehet-e két (vagy több) egyszerre igaz nézete a világnak? Lehet-e egyszerre elfogadni Jézust és Buddhát, Lao-cét és a sámánizmust? Kötelező-e a választás, és ha igen, mi szerint válasszunk? A szimultanteizmust, szinkretizmust többnyire kritikák érik, lassan-lassan formálódik az ökumenizmus, a teljes szintézis pedig már a jövő évezredre marad.
A kételyeket természetesen fokozzák a csalódások. A jelenkor spirituális perzsavásárán sokan szeretnének jól keresni, nyájat gyűjteni, prófétává válni. Mások egyszerűen csak nem azt adják amit igértek: megszabadulás helyett akolba terelnek, megvilágosodás helyett pszichózist terjesztenek. De mielőtt belemelegednénk az ostorozásukba, vegyük észre, hogy a legreálisabb igény van a szektákra, prófétákra, csodadoktorokra, gurukra és nyájaikra! Ne őket szidjuk azért, hogy vannak! (A pejoratív ízű “szekta” kifejezés helyett lassan itthon is terjed a külföldről átvett “új vallási mozgalom” kifejezés, amely a sommás elítélés helyett azt a nyilvánvaló tényt rögzíti, hogy terjedőben van egy, az eddigitől eltérő, úfajta vallásosság)
A nagy vallásokat sokan érzik kiüresedettnek, erőtlennek, formálisnak és nem tesz jót a hírüknek a valahai vagyonért való mai tülekedés sem. Mindenképp pozitív törekvés az új keresése, a ma is használható világkép, hitrendszer, szintézis igénye. A kis közösségek barátibbak, emberközelibbek is, mint a nagy gyülekezetek. Tény az is, hogy újszerű, személyes lelki-szellemi élményekre is több lehetőség nyilik az új vallási közösségekben. A baj ott kezdődik, amikor egy ilyen társaság segitség helyett akadályozza tagjai személyiségfejlődését, kiszakitja természetes közegeikből, fizikailag korlátozza és kizsákmányolja, lelkileg megnyomoritja, manipulálja őket. Lélektani szempontból guru a mitikus atya, a nyáj az anya archetipusát testesiti meg és tagadhatatlan, mindkettőre szükségünk van. Csak az nem mindegy, hol találjuk meg és kire vetitjük ki ezt az igényünket. Ma jószerrel nem tudjuk, milyen az igazi lelkiatya, szellemi vezető, hamis guruból pedig végtelen a felhozatal. Hajlamosak vagyunk a közösséget is összetéveszteni a nyájjal. A közösség szabad, gondolkodó emberek önkéntes társulása, mig a nyájat összeterelt egyedek alkotják. A közösség segít tagjainak abban, hogy felnőjenek, míg a nyáj (és vezetője) minden erejével akadályozza ezt. A közösség megtart, a nyáj begyűjt és megtorolja az egyéni akciókat, főként pedig a kiválást. A legfontosabb pedig talán az, hogy mig a közösség erősiti a tagjait, a nyáj a saját erejét a tagoktól vonja el.
Sokan kérdezik, hogyan lehet elkerülni, hogy valaki egy veszélyes, destruktív társaság hálójába kerüljön. A megoldásnak két útja van: a kellő információ begyűjtése, illetve az érdeklődők felvilágosítása ezekről - a gyakorlat sajnos azt mutatja, a fiataloknak igen homályos elképzeléseik vannak arról, mit akar és mit csinál az adott közösség - másrészt a személyiségfejlesztés: az érett és független személyiségnek nincs szüksége a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozásra. Túl ezen, egy valódi, meleg családi légkörben felnövő ember számára ezek csábítása is lényegesen kisebb.
A gurukba, a most és itt testet öltött megváltókba, vagy a csodálatos űrlényekbe vetett hit még legalább két fontos feladatot ellát. Az anyagelvűségtől még elszakadni nem tudók számára nyújt kézzel fogható istent - gondoljunk bele, mennyivel könnyebb, mint egy testetlen istent szeretni! Másrészt, egy ilyen guru személyébe bele lehet vetiteni mindazt a tökéletességet, amit magunkból hiányolunk, és mindezt majd az ő kegye és áldása fogja nekünk megadni - nekünk nem is marad más dolgunk, mint imádni. A recept ősi és fölöttébb egyszerű: jobb a saját problémáinkat másra testálni, mint magunknak küszködni velük - és ez megér némi megalázkodást és javadalmazást.
A csodavárás mindig is jellemzője volt az emberi nemnek. Sokaknak épp csodákra van szükségük, hogy megingó biztonságérzésüket visszaszerezzék- számos vallásos közösség pedig tömegesen szállitja a csodákat. Hivek sugallatokat kapnak, eldőlnek, nyelveken szólnak (valójában inkább önkivületben kiabálnak), azonnal gyógyulnak - nem is sejtve, hogy ez nem Isten műve, mindössze ügyesen manipulált tömeglélektani hatás.
Gyakorta sorolják a szélsőségekhez a magukat ezoterikusnak nevező irányzatok, csoportok, mesterek ténykedését. Itt is gyakori az információhiány, és az ezotéria cim sokszor csak reklámfogás. Az ezotéria eredeti értelme, a titkos tudás birtoklása, mára elveszett, de legalábbis átértelmeződött. Ma a filozófiák, vallások sokszinűségéből leszüremlett olyan szintetikus ismerethalmazt - és ami fontosabb - erre épülő gondolkodási, életértelmezési és életviteli rendszereket értünk alatta, amelyek a régi kultúrák tradicióira épülnek, leginkább olyan tanitásokra, amelyek akkor sem a tömegekhez szóltak. Ezt a tudást próbálja integrálni a mába - rendkívül fontos, a realizálás, hogy mindez ne csak intellektuális játék legyen. A valódi ezotéria a hagyományok ismeretét és aktualizálását, tudásvágyat, segitőkészséget, felelősségérzetet és magas erkölcsiséget kiván meg és fejleszt ki. Ebben a tradicionális vallási, meditációs, testi - lelki gyakorlatok és a mai önismeret, személyiségfejlesztés módszerei tökéletesen megférnek egymással. A valódi ezotéria egy következetes szellemi út, amely mentes a hamis miszticizmustól és mindennemű szélsőségektől is. Ezek vadhajtások és nem tartoznak a vvalódi ezotériához, bár a külső szemlélő természetszerűen ezekről hall többet.
Sok vitát vált ki napjaink szellemiségének egyik legjellegzetesebb jelensége, a New Age mozgalom. Megszállott hivei és elvakult üldözői egyaránt vannak. Mielőtt kiöntenénk a fürdővizzel együtt a gyereket is, jó szétválasztani, mit is akart ez a mozgalom, attól, ami lett belőle. Jó negyedszázada brilliáns elmék a jövő számára vallások, filozófiák, köznapi élet és tudomány szintézisét akarták megvalósitani - és nagyszerü dolgokat találtak ki. Ügyes üzletemberek pedig azonnal startoltak, tömegtermelni, palackozni kezdték a misztikumot és ezotériát, mint a Coca Colát, a nagyközönség számára gyorsan fogyasztható közhelyhalmazt, szines giccset, Disneyland-világot csináltak belőle, ami nem megoldja, hanem letagadja és elbagatellizálja a problémákat, és hamis illúziókba ringat szellemi fejlődésről, szépségről, szeretetről, Istenről. Ugyanolyan veszély ez, mint a drog, vagy a számitógéppel csinált virtuális valóság, és szép számmal vannak szenvedélybetegei is. Az általános vélekedés ellenére ennek a New Age-nek nem sok köze van az ezotériához.
A napjaink szellemiségét képviselő valamennyi új, vagy újjászülető szellemi irányzat velejárója lehet egyfajta elittudat, kiválasztottság-érzés, a “mi tudjuk az igazságot” vakhite, amely a többiek lenézésével vagy téritő szándékkal, prófétizmussal párosulva bizony sok türelmet kiván a környezetétől. Ezeken a gyermekbetegségeken szinte mindenki, személy vagy csoport átesik. Ahol ez marad a jellemző, ott egyértelműen megrekedtek a személyiségfejlődés alacsony szintjein, és előbb-utóbb deviánssá, destruktivvá válnak. Sajnálatos, de ez a helyzet sok mai mesterrel, és alternativ gyógyitóval. A pozitiv szellemiségű csoportok és vezetőik nem csak hogy nem tűrik meg ezt a mentalitást, de tudatos leépitésükre törekszenek.
Akik életmód-életreform, gyógyitó, vagy bármilyen spirituális közösség vezetésére vállalkoznak, nap mint nap találkoznak ezekkel a dilemmákkal. Könnyebb helyzetben vannak azok a közösségek, amelyek szigorúan egy irányra szakosodnak, bár őket a beszűkülés fenyegeti. Igény sokkal inkább a nyitott közösségekre van - a túlzott nyitás viszont olyan, mint a huzat, mindent behoz és kivisz, ha nincs valami eszmei- etikai stabilitás, stabil közösség sem alakul ki, legfeljebb felszines érdeklődők átjáróháza. Bármennyire is szeretnénk nyitottak maradni, kénytelenek vagyunk egyes bekérezkedők, (sőt inkább befurakodni akarók) előtt bezárni az ajtót. Hogy ki előtt - egyeránt függhet a józan belátásunktól, vagy a megérzéseinktől.
Sokan azt várják tőlünk, segitsünk: mi igaz és mi nem, hová menjenek és mit kerüljenek - és sokszor nem tudjuk, mit mondjunk. Mitől óvhatunk meg valakit és mitől nem, és ha megóvjuk, nem fosztjuk-e meg valamitől, amit magának kellett volna megélnie? És vajon tévedhetetlenek vagyunk-e, a legjobb tanácsunkkal vajon nem problémák özönét zúditjuk rá a tanácsot kérőkre? Tehetünk-e valamit a kétkedőkkel, a hitüket vesztettekkel, kiszolgáltatottakkal, sodródókkal, azokkal, akik mindezt alapvető létélményként élik meg? Ezek azok a kérdések, amelyekre szintén nincs recept.

Ugyanezeket a problémákat - és még sok mást is - körül lehetne járni még az értékrendek átalakulására, társadalom- és családszociológiai szempontokra, vagy érzelmi viszonyainkra koncentrálva, ám ez nyilvánvalóan túlmutatna jelen kereteinken, így be kell érnünk a fenti, laza ecsetvonásokkal felfestett impresszionisztikus és szubjektív tablóval, ahol a kellően ki nem dolgozott részleteket ki-ki a saját ízlése szerint pótolhatja ki.
Korunkat nem csak az áltagember, de a legtöbb elmélyült elemző is válságosnak látja. Ezt a tudománytól a kultúráig, vallásig, a bioszféra állapotáig minden alátámasztani látszik, és nem gondolom, hogy kétségbe kellene vonnunk. De vajon volt-e valaha is olyan kor, amely saját problémáit nem válságként élte meg? Mi lenne, ha válság helyett egyszerűen csak változásról beszélnénk? Ami közös a két szóban és a két szituációban: valami mássá vált körülöttünk, mint azelőtt volt. Ami nem mindegy: hogyan reagálunk rá. A válság mindig erősebb, mint mi vagyunk: maga alá temet, elsodor, tehetetlenné, kiszolgáltatottá tesz. A válságnak áldozatai vagyunk, míg a változást irányíthatjuk, kézben tarthatjuk. A változásban benne van a választás is: a bifurkációs pont, ahogy a tudomány nevezi. A változás mindig veszteséggel is jár. Ez Siva tánca, ahogy az indiaiak vevezték, míg egyik mozdulata pusztit, a másik teremt. Nem lehet egyszerre megtartani a régit és elérni az újat. Sajnos el kell engedni az eddigi kapaszkodókat. És ha nincsenek újak, bizony el is eshetünk. A jelenkor változásai sokszor az anyagi biztonság megrendülését hozzák - és aki az anyagban vett menedéket eddig, támasz nélkül marad. De meginognak a társadalmi eszményekbe, a tudomány, technika mindenhatóságába, vagy a vallások, egyházak üdvözítő útjába vetett hitek is. És ahol e század újakat nem tudott felmutatni, marad a régiek újraértelmezése, megerősitése, vagy leginkább a szintézis, az egység keresése. Dante Beatricéje pedig mégis ott van mellettünk: az elmélyülés és a belső utak, érzékenység, érzelmek és megérzések, intuició, a belső hang, lényünk elnyomott yin oldala, agyunk kihasználatlan jobb féltekéje. Ezek vezethetik ki az ezredvég emberét a sötétlő erdőből - természetesen a bal féltekével, a yang erőkkel egységben. Ez látszik ma a továbblépés- továbbélés legszilárdabb lehetőségének. Aztán, ha majd ezer év múlva visszanézünk, látni fogjuk, jól döntöttünk-e?
Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.12.09. 08:06  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A Vízöntő-kor első pápája

Most, amikor e sorokat írom, a világ II. János Pál pápát gyászolja. Még nem tudjuk kit fog köszönteni a bíborosok gyülekezetének „Habemus papam!” felkiáltása, ki, és milyen ember lesz az utódja. Annyi biztos, nem lesz könnyű dolga: az egyháztörténet nagy egyéniségének kell nyomdokaiba lépnie. Azt sem tudjuk megjósolni, de gyanítjuk, hogy szentté fogják avatni, bár megítélésében a megjelent nekrológok és értékelések olyan ellentmondásokat tartalmaznak, amelyeket – az elemzők szemléletének megfelelően – egyaránt lehet pozitívan és negatívan minősíteni. Nem feladatunk, hogy a katolikus egyházfő hivatásbeli vagy egyházpolitikai ténykedését megítéljük, inkább az vizsgáljuk meg, mennyiben felelt meg e nagy formátumú személyiség a kor szellemiségének.
A történelem valamennyi ármeneti korszaka nehéz. Még ott van az előző kor szelleme teljes súlyával, tudatosan vállalt és megőrzendő örökségével (ez egy vallás esetében meghatározóan fontos), de ott van az a tehetetlenségi erő is, amely a továbblépést megnehezíti. Jelentkeznek az új kor inspiráló impulzusai is, és nehéz, hosszú, feszültségektől és katasztrófáktól terhes az átmenet. Ahogy Hamvas Béla bölcsen megjegyzi, még nem tudjuk, milyen lesz a Vízöntő kora, csak azt, hogy milyen az átmenet, amiben élünk. Bár abban, hogy mikor is zárul(t) le a Halak kora, az asztrológusok sem értenek egyet, és minden valószínűség szerint azoknak van igazuk, akik nem látják olyan fontosnak egy pontos pillanat meghatározását, az átmenet ténye nem szorul bizonyításra.
A korszakváltás azért fontos a kereszténység történetében, mert Jézus és tanítása indította és határozta meg a Halak korszakát: a szemet szemért, fogat fogért szemléletű kemény, megengesztelhetetlen ószövetségi istenkép és törvények után a szerető és megbocsátó Isten, az ember számára az ember- és istenszeretet lettek a legfőbb követendő eszmények. (Más kérdés, hogy mennyiben sikerült ezt a gyakorlatban követnünk.) Míg például a hinduizmus több korszakváltás után is rendíthetetlenül él tovább, a keresztény egyházak életében ez az első ilyen megpróbáltatás, nagyobb minden eddigi teherpróbánál. Nyugodtan értékelhetjük úgy, hogy II. János Pál történelmi és kozmikus hivatása volt, hogy egyházát – legalábbis részben – átvezesse e változásokon. Nem tudjuk, ő személyesen hitt-e a precessziós világkorszakok tanításában, hiszen ez nem tartozik a kereszténység által hivatalosan elismert dolgokhoz, de egész munkássága azt mutatja, tudatosan vagy tudattalanul, de ebben élt, mélyen vallásos és spirituális emberként (ezt horoszkópja is mutatja) a kor minden rezdülésére így vagy úgy, de reagált.
Wojtyla atya lengyel emberként sem elégedett meg azzal, hogy a szószékről hirdesse a humanitást, vezető egyénisége volt az antifasiszta ellenállásnak és nem fogadott el semmilyen zsarnokságot és gyűlölködést. Idegenként került a Vatikánba, és nyilván nem kis ellenállást kellett legyőznie, hiszen századok óta ő volt az első nem olasz egyházfő Szent Péter székén és mindig megmaradt lengyelnek. Személyisége sajátos vegyüléke volt a konzervativizmusnak és haladásnak, vagy ahogy a lapok írták, egyszerre volt kemény vezető és a fiatalokkal együtt éneklő „sztár-pápa”. E kettősséget megértjük, ha tudjuk, hogy a Vízöntő jegyének két ura van: a Szaturnusz és az Uránusz bolygók, illetve a velük meghatározható tulajdonságok. Míg a Szaturnusz a keménység, hajthatatlanság, a kötelességek és korlátok jelképe, az Uránusz a minden korlátot átlépő újítás, haladás, spirituális fel- és megvilágosodás, földi szinten pedig az olyan változások elindítója, amely a társadalmi forradalomtól a technikai újításokig és az informatikai robbanásig minden ilyesminek erőt ad.
A pápa számos kérdésben kérlelhetetlenül konzervatív volt: Nem volt hajlandó foglalkozni a feminizmus által felvetett kérdésekkel, ellenezte a válást, nem csak az abortuszt tiltotta, de a fogamzásgátlást is. Az egyházon belüli sok évszázados jelenléte ellenére nem nézett szembe a homoszexuálisok problémáival, megmaradt az ószövetségi elítélő szemlélet mellett.
Nem reagált az AIDS kihívására sem. Az egyházon belül az utolsó években kipattant szexuális visszaélések ellenére ellenállt annak, hogy a papi nőtlenség dogmáját felülvizsgálja. Bár sokan a konzervativizmus megnyilvánulását látják abban is, hogy mint Isten és ember ellen való dolgot, elutasította a klónozást, ez inkább a spirituális ember ellenérzése azzal szemben, amikor az ember istent akar játszani. Gondoljunk arra, hogy az ezoterikus felfogásban az ember eredendő bűne és bukása ugyanez volt, a szembeszegülés a világ isteni rendjével!
Első éveiben úgy tűnik, tehetetlen volt azzal a széthullási folyamattal szemben, ami az egész kereszténységet jellemezte: a materialista világszemlélet sok embert elfordított az Istentől. Generációk nőttek fel így: a szocialista országokban a hivatalos ideológia volt a fő ok (a lengyelek ennek ellenére hívők maradtak), a nyugati országokban pedig a fogyasztói szemlélet hitette el az emberekkel, hogy az anyagi javak birtoklása az ember legfőbb célja. Bár a folyamat megállítása nem egy élet műve, vezetése alatt változott, emberközelibb lett a liturgia, olyan közösségek alakultak ki, amelyek érdeklődési kör és korosztály szerint meg tudták érinteni és közösségbe szervezni az emberek egy részét egy-egy nyitottabb szemléletű pap körül, sőt emlékszünk a beat-misék próbálkozásira is, amikor a zene révén szerették volna a fiatalokat a templomba csalogatni.
A kor szellemét érezte meg a pápa, amikor megkezdte a közeledést más vallásokhoz. A Vízöntő kor szellemisége az Egyetemes Létező/Létezés egyetemes tisztelete, nem pedig elszigetelt egyházak küzdelme a hívekért és egymás ellen a kizárólagosan birtokolt nagybetűs „igazság” jegyében. Nem fordult eddig elő, hogy a pápa belépjen egy mecsetbe vagy zsinagógába, sem pedig az, hogy elzarándokoljon a Siratófalhoz, (sokak prüszkölése ellenére) -a keresztények idősebb testvéreinek nevezze a zsidókat-, vagy együtt misézzen a Dalai Lámával! Ezek az ökumené, sőt az egyetemes szellemiség felé tett óriási lépések voltak. Ez a pápa fejet hajtott azok emléke előtt, akiket a katolicizmus, Jézus és a hit nevében üldöztek, kínoztak és megöltek az előző századokban. Ezzel, bár nem lett kimondva, lényegileg majdnem kétezer éves dogma dőlt meg: a pápai csalhatatlanság és tévedhetetlenség hite. Nem csak elismerte egyháza bűneit, de személyesen szenvedett miattuk. Talán ezért is „vállalta” az évekig tartó lassú haldoklás terhét, engesztelésül – és tanításul a világnak. Tény, hogy amikor az együttérzés és összetartás érzése annyira hiányzik, a pápa szenvedése össze tudta kovácsolni az együttérzésben nem csak a keresztényeket, de a más hitet vallókat is. Sajnos eltávozását nehezítette, hogy míg sokan azért imádkoztak és meditáltak, hogy békében el tudjon menni, hívők milliói azért imádkoztak, hogy felépüljön, még akkor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy elhasznált szervezete erre már nem képes. Fizikailag úgy halt meg, mint minden beteg, öreg ember, de nagy lelki békével. Halála bizonnyal natália volt abban a keresztény értelemben, ahogy a szentek halála megszületésüket jelenti egy szellemi világban.
Talán túlságosan szeretett szentet avatni (több mint négyszázat avatott és mintegy félszáz embert nyilvánított boldoggá), de nyilván tudta, hogy egy olyan világban, ahol minden vulgarizálódik és profanizálódik, mekkora szükség van az eszményekre. Jellemző módon nem olyanok lettek szentté, akik a világtól félrehúzódva aszkézisben imádták Istent, hanem olyan emberek, akik másokért tettek és vállaltak áldozatot.
A spiritualitás felé tett nagyszerű gesztus volt, amikor mintegy tíz éve kinyilvánította, hogy van az emberek egy, a halál után azonnal továbbélő, intelligens lelki- szellem lényege, amivel nem csak a klinikai halál-kutatások, vagy az elhaltakkal való kapcsolatteremtés valóságát igazolta, de a keresztény teológiában lényegileg mindeddig elhallgatott a túlvilági létezést is elismerte. Halála előtt néhány hónappal jelentette be, hogy a katolikus egyház megkezdte az ördögűző papok kiképezését. Valójában inkább elismerte, hogy ilyen van, hiszen sokan tudtuk ezt eddig is. Erre azért volt szükség, mert világszerte egyre több megszállottság-szerű eset fordul elő, amelyekkel a materialista pszichiátria semmit sem tud kezdeni, szellemi úton pedig jól kezelhetők. Számos lépésével a pápa milliókat győzött meg nem csak a saját emberi nagyságáról, közvetlenségéről és szeretetteljességéről, de arról is, hogy a katolicizmus él, és keresi a továbblépés lehetőségét egy korszerű, a mai ember által elfogadható hit felé – amely valóban az Isten- és emberszeretet alapjain nyugszik, ugyanakkor elismer minden ilyen törekvést bármely egyház részéről. Élete és működése hívő és ateista számára egyaránt példaértékű.
II. János Pál nem hagyott lezárt életművet maga után, és ez így jó, hiszen a kor, amiben ő élt, és mi élünk, szintén a nyitottságról szól. Nyitva maradt az egyház további fejlődésének és változásának lehetősége. Utódjának kell dönteni azokban a kérdésekben, amelyekben ő már nem tudott, például a papi nőtlenség és a világiak házassági-válási kérdései, a nemiséggel kapcsolatos gondok és elhallgatások, az egyház viszonya a természettudományok egyes új felismeréseihez, vagy a spiritualitással és ezotériával foglalkozókat érintő reinkarnáció (újbóli) elfogadása vagy elutasítása. Csak remélni tudjuk, hogy az új pápa nem a restauráció híve lesz, hanem vállalja Karol Wojtyla örökségét, és egy korszerű egyház korszerű vezetőjévé tud válni.
.


Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.12.08. 07:04  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A szellemvilág útján
Merre tart a lélek a halál beállta után

Mi értelme van az életnek, ha a halál pillanatában az ember teste és tudata megsemmisül és többet már semmi sem marad belőle? Sokan elmélkedtek ezen és a materialista világnézet szerint a halállal megsemmisül minden, az élet befejeződik. Az élet után nincs semmi. Pedig az emberi élet folytatódásáról a Bibliában is sok kijelentést találhatunk. Jézus, amikor haldoklott a keresztfán, az egyik gonosztevő mellette arra kérte, hogy emlékezzen meg róla, amikor megérkezik a királyságába. Krisztus válasza a következő volt: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban”. (Lk 23,43) Pál apostol a következőket írja a korintusiaknak: „…mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol vagyunk az Úrtól…De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz”.
Az idézetek sorolását folytathatnánk, de térjünk vissza dr. Michael Newton könyvéhez, aki mélyhipnotikus álomban levő pácienseit faggatta létükről, amikor a tényleges halál állapotába kerültek.

A lélek hamar útnak indul
A tudósítások szerint a lelkek általában hamar eltávoznak arról a helyről, ahol fizikai testük megszűnt élni. Akadnak azonban olyan lelkek is, akik a halál helyszínén maradnak még néhány napig, rendszereint a temetésig. Ezek a lelkek olyan emberekhez tartoztak, akiket meggyilkoltak, vagy akik váratlan balesetben haltak meg. Ezek nem akarnak elmenni. Ezek a lelkek általában dühösek, sok befejezetlen tennivalót hagytak hátra. Gyakori ez az eset fiatal emberek halála esetén is.
Amikor azonban megszabadulnak fizikai testük iránti vágyódástól akkor úgy eltölti őket a földi testtől való szabadság újra felfedezett élménye, hogy alig várják már, hogy nekivágjanak a spirituális utazásnak. De hogyan is mesélik ezt a hipnotizált emberek:
- Az alagút olyan, mint egy öblös szellőzőcső… egy kis fénykör látszik a végén. Gyengéd húzást érzek, a fényes kör egyre növekszik előttem…felszólítanak, hogy haladjak tovább…. Kikerültem és körülöttem pontosan tudják, hogy ki vagyok és miért vagyok itt. Úgy tűnik, hogy átlebegek egy felhőszerű dolgon, ami különbözik a földi felhőtől. Gondolatomban a Föld közel van, de azt is tudom, hogy egy másik térben vagyok.
Az alagútban történő áthaladással lelkünk átlépi a szellemvilág küszöbét. A legtöbben eddigre már pontosan értik, hogy nem haltak meg igazán, csupán elveszítették földi testük terhét.. A meghipnotizált emberek szerint a szellemvilág egy nagy, vízszintes irányban árnyékokkal rétegezett tortának képzelhető el. A rétegek a fehér valamilyen vátozatai. A lélek oldalirányban halad és hangokat hall. A zene visszhangját, bizsergését, a szél harangjátékát. Harangok búgnak, nyugalmat árasztanak. Mintha egy hangvilla pengésének a rezonanciáján utaznának. Sokan erről úgy meséltek, hogy olyan hangokat hallanak, mint amilyent a telefondrótok közelében hallani. Ez a zene az univerzum energiájának a hangja, mert erővel tölti fel a lelket.


Látványok a szellemvilágban
Vannak emberek, akik jégpalotaként látták a szellemvilágot, mások olyan képeket láttak, amelyek a földi életükben is fontos szerepet játszottak. Otthonokat láttak, iskolát, kertet, hegyeket és tengerpartot. A jóakaratú szellemi erők megengedik, hogy az ismerős képek kellemes érzésekkel töltsék fel az odautazókat. A lelkekben a földi világ emlékei sohasem múlnak el teljesen, a szellemvilág kápeivé alakulva az álmok képei fuvallatként érintik meg az emberi értelmet és lelket. Persze vannak lelkek, akik dühösek a megváltozott helyzet miatt. Ha a lélek nem tudta befejezni megkezdett ügyeit, akkor a halált nagy megrázkódtatásként éri. Ezért az első entitás, akivel találkozik, rendszerint a vezetője. Ezek magasan fejlett szellemi tanárok és csak azért jönnek a lelkek elé, hogy segítsenek cipelni az idő előtti halálból eredő terheket. A többség azonabn túláradó érzésekkel nyilatkozik a szellemvilág újra felfedezéséről. Ez az érzés rendszerint eufórikus, mert megszabadultak testi fájdalmaiktól, gondjaiktól. A szellemvilág tökéletes csöndet jelenti számukra, nyugalmat. A túloldalon vezetőink mellett lélektársaink, barátaink, rokonaink várnak ránk, hogy kifejezzék elismerésüket, ragaszkodásukat és biztosítsák az érkezőt arról, hogy minden rendben van. Miről lehet felismerni ezeket az entitásokat? Megtartják azokat a külsőségeket, amilyenek az életben voltak? A felismerésnek mérhetetlenül sok lehetősége van. Leginkább olyan kinézésben jelentkeznek, amilyenek a legutóbbi életformában voltak. Ez a találkozás gondolati úton történik, az ismerős vagy a szeretett rokon gondolatban mutatja meg magát, hogy megnyugtassa az odaérkezőt és vezesse tovább az úton, amin haladnia kell.
Az egyik megkérdezett elmesélte, hogy a lelkek egy kerékagyhoz hasonló hatalmas helyre érkeznek és a küllők irányában távoznak. Mindegyik lélek tudja, hogy milyen irányba kell haladnia. A küllők mentén látni lehet más lelkeket, akik szőlőfürt-szerűen vannak egymáshoz kapcsolódva. Minden lélek egy egy szőlőszem azon a fürtön. Hogy hány szem van egy-egy helyen? Nem sok, talán 30-40.
A szerett rokon vagy szülő, aki vezeti a lelket ezen a spirituális utazáson a lélekkel van egy ideig, de amikor elérkezik a saját „fürtjéhez”, otthagyja az újonnan érkezőt és az tovább sodródik végcélja felé. Az érkező lelket fogadó entitások ugyanis lehet, hogy nem tagjai az érkező megfelelő tanulócsoportjának, mert nem minden entitás áll egyforma fejlettségi szinten.


A lélekre tanulás vár
De mit is tanulnak a lelkek, hogy magasabb fejlettségi szintre jussanak? Először megtisztulnak egy energianyalábban, amely olyan, mintha gőzként lágyan fogná körül a lelket, elnyelődik benne és minden fájdalom kimosódik belőle. A lélek úgy érzi, mintha a napi kemény munka után egy frissitő fürdőben járna. Ezután vezetőjével találkozik, akivel megbeszéli elmúlt életét. A vezetőt tanárként kell elképzelni, aki kíméletesen és nagyon következetesen megbeszéli vele az elmúlt eseményeket, rámutat a rossz döntésekre. Az érkező lélek-diák semmit sem tud elrejteni szellemi tanára elől. Nincsenek kibúvók, kifogások, itt lehetetlen csalni. A lélek pedig beszél a véget ért életének boldog és szomorú eseményeiről. Tudatára ébred hibáira, megérti, hogy mit nem tett meg, bár megtehetette volna. Előfordul, hogy a lélek önpusztítással érkezik a szellemvilágba. Megbeszélik az okokat, amelyek az öngyilkosságba kergették és közösen sajnálkoznak azon, ahogy a célkitűzéseit nem valósította meg, idő előtt feladta a nehézségek megoldását. Egy másik életében azonban újra meg kell küzdenie ugyanazon problémákkal, amelyekkel elbukott. Ezért sajnos szellemi fejlődésében sok időt pazarol el..
A meghallgatás után a lélek egy újabb testület elé járul, ahol ismét mérlegelik tevékenységét, amig fizikai testben élt, majd elrendelik neki, hogy elindulhat végső célja felé, ahol fejlettéségi szintje szerint megbeszélik következő életének feladatait, majd megtörténik az elkövetkező életében a leendő családjának kiválasztása.
A lelkek nagyjából három fejlettségi szinten léteznek a szellemvilágban, mielőtt még elérkeznének a mindentudás világába. Ide jutni nagy felkészítést követel meg. Ez a hely az elmélkedés helye, a tervezés és az elgondolás végső mentális világa. Ez a szféra minden gondolat végső állomása. Itt minden élő dolog érzékelhetővé válik és itt is koordinálódik. A mindentudás világa a legmagasabb fokú absztrakció, ahol elvegyül a tartalom a formával, a ráció az ideákkal. Itt minden remény és álom megvalósul.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.12.07. 09:01  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A lélek útja
Mi történik a fizikai test halála után?

Az elmúlt tizenöt-húsz évben sok kutatóorvos foglalkozik a halál témájával. Kórházakban tanulmányozzák mi történik az emberrel a hirtelen bekövetkezett halála után, és aközött az időszakban, amikor - hála az egyre tökéletesebb újraélesztő gépeknek -, az embert visszahozzák az élők közé. Ezt az időszakot hívják a szakemberek halálközeli állapotnak.
Halálközeli élményük sok embernek volt. Hollandiában, Ausztráliában és Indiában végzett felmérések szerint az életbe visszahozott pácienseknek körülbelül 30 százaléka képes visszaemlékezni arra az időszakra, amikor a műszerek kimutatták nála a klinikai halál beálltát. Az ilyen újraélesztett betegek száma ma már eléri a világon a többmilliót. A szakemberek még nem tudják, hogy a többi 70 százaléka az újraéleszetteknek miért nem emlékszik a test halála alatti időszakra. Bizonyára megvan az oka, az ezotérikusok szerint, ezeknek a pácienseknek a tudata, lelki felkészültsége még nem eléggé érett arra, hogy megfelelő módon értelmezze a fizikai halált és a visszatérést az életbe. Nem szabad szembesíteni valakit arra, amire még nem készült fel.
Mi is történik a fizikai halál bekövetkezte után? Az ember – nevezhetjük emberi léleknek is -, egy ideig jelen van, ott, ahol a test halála bekövetkezett. Közlekedési baleseteknél ott van az utcán, a kórházi szülőszobában vagy a műtőben. Általában a test fölött lebeg, felülről lát mindent. Egy eset alkalmával észre vette például, hogy amikor a testet elütötte egy autó, cipője felrepült az utca egyik közeli házának tetejére, megakadt az ereszcsatornában. Később, amikor újraélesztették a kórházban, a vizsgálatot lefolytató rendőröknek megmondta, hogy a cipőjét hol keressék, ahol később meg is találták.


A szemtanú mesél
De nézzük, hogy miként meséli egy újraélesztett ember mély hipnotikus álmában az eseményeket:
- Ó, Istenem! Nem haltam meg igazán…Vagy mégis? Úgy értem, hogy a testem ugyan halott – látom magam alatt -, de én lebegek…Le tudok nézni és látom a testemet, kiterülve a kórházi ágyon. Körülöttem mindenki azt gondolja, hogy meghaltam, holott ez nem igaz! Kiáltanék, hogy: „Hé! Valójában nem vagyok halott!” Olyan hihetetlen…az ápolónők lepedőt húznak a fejemre… Az ismerőseim sírnak. Halottnak kellene lennem, és én mégis élek! Furcsa, mert a testem teljesen halott, miközben én felülről körüllebegem azt. Élek!
Amikor egy időszak elmúlik, a test lelke egy alagúton eltávozik az eset színhelyéről. A halálközeli állapottal kapcsolatos ellenvélemény hangoztatói szerint, az alagút nem más, mint a tudat emlékezete a test megszületésére, amikor a szülőcsatornán a világra jött. Most az utat visszafelé teszi meg.
Az alagút végén a test lelkét egy küldöttség várja, egykori rokonai, barátai, ismerősei, akik nagy szerettel üdvözlik. A lélek ezután egy magasabb rangú lélek elé kerül, aki levetíti előtte életét. Az elhunyt lelke látja élete fontos eseményeit, a felsőbbrangú entitás rámutat jó és rossz döntéseire, majd egy kellemes helyre kerül. Sodródik is, majd elérkezik egy válaszvonalhoz. Sokan ezt kerítésnek, folyónak, határnak írták le, amit már nem léphetnek át, mert valaki közölte velük, hogy feladataik vannak még a Földön, ezeket kell teljesíteniük. És ezután az ember érzi az újraélesztés fájdalmas pillanatait és visszahuppanását fizikai testébe, amelyben korábban már élt.
De mi történik az emberi lélekkel, ha netán átkel azon a bizonyos határon? Vagy kerítésen, folyón?
Dr. Michael Newton klinikai pszichológusként dolgozik. Munkája során sok páciensét hipnotikus kezeléssel rávezette arra, hogy visszemlékezzen a mostani élete előtti időszakra. Majd egyszer teljesen véletlenül úgy fogalmazott meg egy kérdést, hogy „hiányzik-e ismerőseinek egy konkrét csoportja?” Páciense elsírta magát, majd úgy válaszolt, hogy csoportjából néhányan még hiányoznak, de a többiek ott állnak mellette. Kiderült, hogy páciensének a tudata visszakerült a szellemvilágba.



Milyen az elme
Dr. Newton leírja, hogy kutatásai során megállapította, az elmét három egymásban elhelyezkedő, egyre kisebb sugarú, koncentrikus körként kell elképzelni. Ezeket a köröket egymástól csak a hozzájuk kapcsolódó tudatállapot rétegei választják el egymástól. A legkülső réteg a tudatos elmének felel meg, amely elemző és ítéletalkotó, okfejtő, gondolkodásunk forrása. A következő réteg a tudatalatti szintje, ahová hipnózis elején érkezünk meg, hogy hozzáférhessünk az abban raktározódó mostani és korábbi életeinkre vonatkozó emlékekhez. A harmadik, legbelső magot manapság tudatfölötti elmének nevezik. Ezen a részen lehet hozzáférni lényünk legmagasabb szintű központjához, ahol már egy magasabb erő kifejeződései vagyunk.
A tudatfölötti ad otthont valódi lényünknek, amelyet kiegészít a tudatalattink, ahol a számos, korábbi életünkbéli alteregónk emlékei tárolódnak. A tudatfölötti valószínűleg már nem is egy különálló színt, hanem a lélek maga.
Mennyire lehet megbizható eszköznek tekinteni a hipnotikus állapotot az igazság kiderítésekor? Szakemberek szerint a hipnózisban levő személyek a tudatalattijukban látott képekről és hallott beszélgetésekről tényleges megfigyelésként számolnak be. A föltett kérdésekre az alanyok nem tudnak hazugsággal válaszolni, de előfordulhat, hogy félreértelmezik a tudatalattijukban látottakat, ahogy ez tudatos állapotban is előfordul olykor. Hipnózisban az ember nem tud mit kezdeni azzal, amit nem tart igaznak.
Az előző életekbe visszavívő hipnotikus regresszió kezdeti fázisaiban adott leírások összhangban állnak azokkal az információkkal, amiket a néhány percre meghalt, halálközeli élményt átélők adnak. A két csoport között az a különbség, hogy a hipnotizáltak nem emlékeznek vissza az átmeneti halálukban átélt élményekre. A mély hipnózisban levő emberek azt tudják elmondani, hogy milyen is a lét a végleges testi halált követően.
Közös élmények azért vannak. Mindkét csoport arról számol be, hogy furcsa módon lebegnek a testük fölött és megpróbálnak megérinteni szilárd tárgyakat, amelyek az orruk előtt válnak semmivé. Mindkét csoportbeliek átélik azt a bosszantó élményt, hogy eredménytelenül próbálnak élő emberekhez beszélni. Jellemző viszont mindkét csoport tagjaira, hogy olyan erőt érzékelnek, ami elhúzza őket haláluk helyszínéről. Az is közös vonás, hogy sokkal inkább nyugalom és kíváncsiság járja át őket, mintsem félelem.



Hol távozik el az ember lelke
Valamennyien beszámolnak a szabadság lelkesítő érzéséről és az őket körülvevő fényességről. A lélek gyakran már a halál tényleges beállta előtt elhagyja gazdatestét, ha az nagy fájdalmat érez. Mindenesetre nem megy messzire, végig a haldokló test közelében marad. És amikor bekövetkezik a vég, a lélek úgy érzi, mintha levedlette volna a bőrét, egy lehámozott banán lesz belőle. A következő pillanatban már el is veszíti a testét.
Az elmondottak szerint a haldokló lelke a feje búbján keresztül távozik a fizikai testből. Valamilyen erő húzza, később taszítja a testtől.
Dr. Newton szerint, aki a hipnotikus kezeléseket végezte, a lelkek egyáltalán nem törődnek azzal, hogy a halál után mi lesz a testükkel. A lelkek számára ez nem a hátrahagyott emberek iránti érzéketlenségből ered, hanem a halál egy folyamat befejezettségének a felismeréséből. Sokan sietni akarnak, hogy mielőbb meglássák a szellemvilág szépségét.
Erről az izgalmas utazásból azonban a jövő héten többet fogunk megismerni.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.12.06. 08:01  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Titkok, tanok, társaságok

Úgy vagyunk megalkotva, hogy ösztönösen vonzódunk minden titokhoz. Úttörő korunkban (már aki volt) őrsi búvóhelyet kerestünk, legjobb barátunkkal, esetleg első szerelmünkkel titkosírással leveleztünk, és igyekeztünk elkapni mások rejtjeles üzeneteit, kitudni titkait. Akkori titkainkon pár év múlva csak mosolygunk. Izgultunk a kémfilmeken, ahol a zseniális felderítő az ellenség legféltettebb titkait is kifürkészte. Eltelt pár év, és ha kiküldetésbe utaztunk nyugatra, kioktattak, hogyan lehet felismerni az ellenséges ügynököket, akik államtikokat akarnak kiszedni belőlünk (!). Egymásnak adogattuk tovább a Ceausescuról titokban készült videót, vagy a „KGB titkos dokumentuma” című stencilezett irományt arról, hogy kell a leigázott (értsd: testvéri szocialista) országok gyanús elemeit kiiktatni, a zsarolhatókat beszervezni, és a legtehetségtelenebb elvtársakat pozícióba juttatni. Ez persze hamisítvány is lehetett, mindenesetre igaznak tűnt. Talán ez a kiszivárogtatott titok fő vonzereje.

Titkok mindig voltak és mindig is lesznek. Vannak magán-titkok és vannak közösségiek. Kell is, hogy legyenek titkaink, ezek nélkül nem létezne intim szférája az életnek. A titok lehet valami szégyellni való (vagy amit annak tartunk), és lehet olyasmi, amiről egyszerűen csak úgy érezzük, nem tartozik másra. Valójában nehéz határt vonni a titok és az egyszerű magánügy között, a között, amit mi tartunk, és amit mások vélnek annak. Olykor azt játsszuk, hogy nincsenek titkaink - ami hazugság, mert még aki a legközelebb áll hozzánk, az se tud mindent rólunk. Különben csakhamar ránk is unna. Máskor meg rájátszunk, hogy érdekesebbnek tűnjünk mások szemében. Elejtett félszavak, jelentőségteljes utalások kapcsolatokra, fontos személyekre, megbizatásokra. – és lessük a hatást. Persze könnyű túljátszani, nevetségessé válni, vígjátéki szituációkba kerülni. „Mindenkinek van valami rejtegetnivalója, kivéve engem és a majmomat” – énekelte Lennon egyik dalában, de ő sem mondott igazat. Legalábbis saját magáról.

Titkaik voltak már az ókori uralkodóknak, hadvezéreknek, ellenségeiknek és az ellenük lázadó rabszolgáknak is. Titkos összejöveteleket tartottak a szövetséges vezérek. Ők semmi olyat nem tudtak, amit más elvileg nem tudhatott volna – csak éppen nem akarták másokkal megosztani. Egészen másfajta titkokat őriztek a vallási és okkult közösségek. Az ő tudásukat nem beavatott meg se érthette, illetve beavatás nélkül hozzá sem juthatott. A beavatás, beavatottság a kulcs. A nagy ókori misztériumokban hosszú évekig is tarthatott a beavatásra való felkészülés, akárcsak a papi rendekben. A megszerezhető tudás a materiálison túli világ és lényeinek ismerete, különleges képességek és okkult erők birtoklása, a világra és másokra való (pozitív vagy negatív) ráhatás volt. A titok megsértőjére többnyire halál, de legalábbis számüzetés, kiközösítés várt. Olyannyira sikerült megőrizni a titkaikat, hogy évezredek múltával is csak sejteni, találgatni lehet, mit tudtak. Igaza volt Guénonnak a XX. század elején, amikor azt mondta, a titkos társaságok addig voltak az igazi tudás letéteményesei, amíg a titkosságot meg tudták őrizni.

Teltek-múltak az évszázadok. Újabb és újabb titkos társaságok alakultak, régi és új tanításokkal, Idővel és bizonyos társaságoknál a szabályok enyhültek, egyszerűbb volt bekerülni, a beavatások formálisabbá váltak, könnyebb volt hozzájutni egykor titkos ismeretekhez, praxisokhoz. Volt, ahol az okkultizmus feladták és tudásukat világi célok szolgálatába állították. Vagy a világi – politikai, gazdasági – hatalom emberei szivárogtak be ezoterikus körökbe, vagy ők „nyitottak” materiális célok felé, nehéz mindig tisztán látni, annyi bizonyíthatatlan feltételezés, vád, rágalmazás fűződött és fűződik máig is néhányukhoz. Az összefonódás olykor nyilvánvaló, máskor csak sejthető. Számos politikus és gazdasági nagyság vonzódott okkult páholyokhoz, ki jó szándékkal (mint például Kossuth a szabadkőművességhez Amerikában), ki a zsarnoki ambíciói valóra váltásáért (mint Hitler és bizony Sztálin is a fekete mágus rendekhez). Utóbbi aztán titkos szerveződéseket, ellenségeket látott mindenütt, mindenkiben – tipikus paranoiás tünet, amit remek hatásfokkal sikerült átplántálnia valamennyi későbbi kommunista vezetőbe.

Titkos társaságok ma is vannak. Vannak, akik valóban okkult tudományokkal foglalkoznak – kik a fehér, kik a fekete úton – de ha valóban titkosak, nem reklámozzák magukat, nem adják ki a tudásukat, nem is lehet megtalálni őket, ők találják meg, akikre szükségük van. Léteznek persze afféle félig-meddig titkos, inkább csak zártkörű társaságok, amelyek kívülállók számára nem adnak ki információt, de elvileg bárki a tagok sorába léphet. És sajnos titkos (de legalábbis informális) társaságaik vannak azoknak a hatalmi köröknek, akik ma a világ gazdasági elitjét képezik (Bilderbergiek, Bohemia klub, Római klub, Külügyek Tanácsa, Essexi közösség, Trilaterális Bizottság és még páran), de a maffiát, a Cosa Nostrát, vagy a kínai Triádokat is nyugodtan ide lehet sorolni. Bár divat azt hinni, hogy ezek egytől-egyig cionista körök, a valóság az, hogy a pénz-és hatalomvágy vallási felekezettől függetlenek. Néha, egy-egy botrány, politikai gyilkosság kapcsán reflektorfénybe kerül egy-egy társaság neve, (mint például az olasz P-2), de csakhamar ismét eltűnnek. Az évezredek folyamán kifinomult rejtezkedési és dezinformációs módszereket dolgoztak ki. Ilyen például, hogy egy legális, sőt humanitárius célokat szolgáló szervezet mögé húzódnak, máskor nyilvánosságra hozzák a feloszlásukat, hogy aztán más néven működjenek tovább (feltételezések szerint ilyen lehet a közelmúltban Brown regényeiből elhíresült Sion-rend vagy az Illuminátusok társasága is). A manipulatív célú titkos társaságok felépítésének, működésének iskolapéldája volt a német Thule Társaság, amely alsóbb fokozataiban „egyszerű” okkultizmussal, spiritizmussal fogalakozott, vallásos, jóindulatú misztikusok gyülekezete volt, akik maguk se tudták, hogy létezik egy belső kör, ahol sátánista fekete mágiát űznek. Mint ismert, Hitlerrel együtt a náci legfelsőbb vezetők mind a Thule (és azon belüli még titkosabb) csoportok tagjai voltak. Hasonló elveket követ például az amerikai Ku Klux Klán is. Bevált trükk, hogy a titkos társaságok a tényleges információk nyilvánosság elé kerülését megelőzendő, önmagukat járatják le, és teszik hiteltelenné a közvélemény előtt, olyan túlzó és fantasztikus „kiszivárogtatott” információkkal, amelyek minden józan ember számára őrültségnek tűnnek. Magas rangú beépített embereik gondoskodnak sérthetetlenségükről és gazdasági mindenhatóságukról. Nem kell közgazdász zseninek lenni, hogy lássuk, a globalizáció is az ő malmukra hajtja a vizet.

Úgy tűnik, a pozitív célokat szolgáló szervezetek jobban működnek. Nincsenek botrányaik, őrült, zsarnok tagjaik, nem lepleződnek le, szerényebbek, jobban konspirálnak – van is miért, hiszen a „másik oldal” nyilván szívesen elpusztítaná őket, és velük ellentétben az előbbiek nem szívesen folyamodnak erőszakhoz. Jó hír az emberiség javáért aggódóknak, hogy ilyen spirituális tárasaság(ok) is van(nak), évezredek, de legalábbis századok óta, tagjaik között zseniális tudósokkal, művészekkel, pápákkal és főpapokkal, szellemi vezetőkkel. Erejük a névtelenség, hatásukat közvetlen jelenlét nélkül, szellemi eszközökkel fejtik ki.

Tény, hogy nagy divat összeesküvés-elméletekkel előállni – a napi politika is bőven szolgál ilyesmivel. Többségük nyilvánvalóan „kacsa” rágalom, manipuláció. Jellemzően mindig válsághelyzetekben szaporodnak a titkos összeesküvésről szóló „bombabiztos” értesülések: a bűnbakkeresés, felelősség-áthárítás unalomig ismert módszerei ezek – mégis mindig „bejönnek”. A másság el nem fogadása is hasonló gyanúsításokhoz szokott vezetni – talán felesleges példákkal előállni. A valóság az lehet, hogy aki bejutott egy valóban titkos társaságba, az többnyire nem fecseg, aki pedig nem (bár esetleg szeretett volna) az szokott összeesküvést gyanítani, híresztelni. Féltékenységből, bosszúból, őszinte aggodalomból, felelősségtudattal – ki tudja?

Az ezotéria világában a dolog természetéből fakadóan mindig ott lebeg a titkosságnak némi nyoma, érzése. Bár – ahogyan sokan és sokszor megírtuk, elmondtuk már – valójában nem lehetne ezotériáról beszélni nyilvánosan meghirdetett előadások tanfolyamok, boltban kapható könyvek esetében (legalábbis a szó eredeti értelmében nem, vagy megjegyezve, hogy átértékelődött a szó jelentése és nem titkos, belső tudásról van szó). A titkosság mindig nagy vonzerő. Könyvek, tanfolyamok, előadások címe ígér titkos tudást a legkülönbözőbb tájakról és korokból. Holott, ha valami nyilvánosságra kerül, már nem titkos. A régiek úgy őrizék titkaikat, hogy az sírba szállt az utolsó beavatottal, ha kihalt az átadási vonal, vagy olyan „rejtjelezett” tanítások maradtak fenn, amelyhez a kulcs veszett el. Voltaképp ilyen tanítások az indiai Upanishadok, a szútra-formában átadott tanítások, amelyek értelmezése a külön kommmentár-irodalom, vagy a guru szóbeli tanítása nélkül nehéz, vagy félrevezető. Nagy valószínűséggel számos, ma már lefordított keleti tanítással is ez a helyzet: a jelentés valamely rétegét értjük, de a lényegibb üzenetek rejtve vannak előlünk. Az ezoterikus hagyomány szerint az egyiptomi hieroglif írásnak is több értelmezési szintje van. A ma ismert olvasat csak a kívülállóknak szól, de van egy – sokak szerint két – titkos értelmezési szint, amelyet a beavatás adott szintjén állók ismerhettek csak meg. A Kabbala nyíltan beszél arról, hogy a szent iratoknak négyszintű olvasata van, a konkrét cselekménytől az erkölcsi tanításon át a szimbolikus és misztikus szintig, mely utóbbi a Mindenség működésének titkait rejti, és csak a legmagasabb beavatott számára tárja fel értelmét. Így közelítve titkos tanítás a Biblia is, amelyből a hétköznapi hívő (de még az egyszerű klérikus számára is) jobbára csak az alsó két szint érthető, felsőkhöz misztikusnak kell lenni.

A titkos tanításról sokaknak azonnal H.P. Blawatsky asszony azonos című főműve jut eszébe, amely beszédes példája annak, mi történik, ha valaki nem érti, félremagyarázza a tikos tanokat. A Teozófiai Társaság egykori nagymesterének (sajnos teljes terjedelmében magyarul nem olvasható) könyve a nácik számára bátorítást és igazolást jelentett a fajelmélethez és sok millió „alsóbb fajokhoz” tartozó ember legyilkolásához, holott a teozófusok a „nem ártani” elve alapján a világ legbékésebb emberei közé tartoznak.

Ha valaki egy létező titkos rend tagja, az ma se fog fecsegni. Amit a kívülálló tudhat, az semmiképp se titkos tudás. Korrekt lehet esetleg „egykor titkos” ismeretek átadásáról beszélni, hiszen idővel változhatnak a titkosság határai is. Inkább arról lehet szó, hogy valaki egyébként meglévő tudását szeretné egy hajdan létezett, vagy talán egy hangzatos nevű, de sohasem volt társaság, páholy, rend nevében átadni. Egy közkézen forgó – és nagyon igaz iromány, eredetileg talán Popper Pétertől – szerint a hamis tanító ismérve, hogy híveit csodákkal és titkokkal „fizeti ki”.

A „Fehér Páholy”, Nagy Fehér Testvériség” „Fehér Lótusz Rendje”, „Shamballa Szerzete”, „Melchizedek Rendje” „Kilencek Társasága” olyan, mindenütt ott lévő, mégis sehol sem megtalálható társaságok, amelyek minden bizonnyal léteznek, talán évezredek óta, szerte a földkerekségen, valószínűleg nem is különálló, hanem egyetlen, az emberiség egyetemes üdvét szolgáló szervezetként. Aki kapcsolatban áll velük, netalán tagjuk, az hallgat, vagy csak általánosságban beszél, fogadalom köti, nem tehet másként. Aki bennfentességével kérkedik, szinte bizonyos, hogy semmi köze hozzájuk.

Kövesi Péter
www.spiritualterapia.hu
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.12.05. 03:15  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Test - lélek - szellem egészsége - egysége

A téma rendkívüli veszélyeket rejt: könnyű megragadni a közhelyszerű felszínességnél, ezért a fogalmak alapos körüljárásával kell kezdenünk.
A test egészsége az orvos és nem orvos gyógyítók dolga, viszonylag objektiv, mérhető állapot. A lélek és szellem esetében még az sem bizonyos, vajon ugyanazt értjük-e alattuk. Ha valamennyi közös egészségéről beszélünk, és nem gyógyászati vagy szigorúan pszichológiai, esetleg mentálhigiénés megközelítésben, az egészség nem jelenthet mást, mint egész - séget, egészleges állapotot, egységet, harmóniát. Az egység a lét, az Univerzum alapvető állapota, szentség, ahogyan a német a heilige (szent) - heilen (gyógyítani) szóképzéssel utal rá, minden részlegesség, széttagoltság csak a tudatunk műve, a nem tudás (avidjá) állapota, amely a nyugati gondolkodást hozzávetőleg Descartes óta uralja.
Az egység nem frázisok dolga. Szeretnénk elkerülni a “minden és mindenki egy”, “Te is én vagyok”, “szeressük egymást gyerekek”-szintű, manapság mindent elborító maszlagját, amelynek egyetlen baja a közhelyszerűség. Bár a közhely szép és igaz, de csak a felszínt érinti. Az efféle szólamok csupán betanult frázisok, mélység, a valós tapasztalás nélkül, mert aki valóban éli ezeket, már nem látja szükségét, hogy hangoztassa, illetve tudja, hogy a lényeg túl van a szavakon.
Ha a fogalmak körüljárásával akarjuk kezdeni, fel kell tennünk a kérdést, mi a lélek és mi a szellem, illetőleg az ember test és lélek egysége, ahogy a kereszténység tanítja (dualitás), vagy test, lélek és szellem, ahogy a gnoszticizmus és ezotéria látja (trichotomia, azaz háromosztatúság)?
A dualitás a filozófiai gondolkodásban folyamatosan jelen van, hol úgy, hogy a világot teremtményekre és tőlük különálló teremtőre osztja, hol úgy, hogy a valóságot bipolárisnak látja, mint a taoizmus, hol pedig etikai szempontok alapján különít el egy jó és egy gonosz princípiumot.
A háromságok ugyanilyen ősiek, akár a hindu teremtő-fenntartó-pusztító, akár a keresztény atya-fiú-szentlélek háromságra gondolunk. A kozmosz (Isten) képére teremtett ember tehát ugyanolyan jogon lehetne kettősség, mint háromság. Úgy tűnik viszont, hogy a stabilitás, kiegyenlítettség igényli a három princípiumot, akár a suszter széke a három lábat. “Omni tritum perfectum” - minden háromság tökéletes - mondja a latin. A három-személyű isten képére lehet a három-tagú embert is elképzelni. A különböző kultúrákban és korokban ez a következőképpen fest:

TEST LÉLEK SZELLEM
corpus anima spiritus - latinul
szoma pszüché pneuma - görögül
tetem lehellet szél - magyar megfelelőik
ka ba ah - 3 lélek (egyiptom)
nirmánakája szamboghakája dharmakája - a buddhizmusban
nefes nesema ruach valamint
Mem Daleth Aleph - a Kabbalában

Ez utóbbiak összeolvasva adják az ADM, héberül Aleph, Daleth, Mem, összeolvasva “Ádám” szót, amely nem személynév, hanem az Ember archetipusa: Aleph az első megnyilvánulás, amelyből minden ered: a szellem, Daleth az összekötő, az ajtó, a lélek és Mem a kivitelezés., beteljesítés, a test. Zárójelben: a Kabbalában az ADM számértéke 144. Erre utal a Jelenések Könyvében szereplő szám, Nem száznegyvennégy vagy száznegyvennégyezer kiválasztott lesz a végső időkben, ahogy számos mai próféta hirdeti, hanem az EMBER a kiválasztott!

A mai ezotériában, természetgyógyászatban ugyanez a felosztás, mint fizikai és éteri - asztrális és mentális - szupramentális vagy spirituális síkok, szintek, aurarétegek rendszere jelenik meg. Bár sokféle más felosztás is közkézen forog, másféle elnevezésekkel és akár 49 elkülöníthető szinttel is, de a lényegük azonos.
A kereszténység első századaiban az ember még corpus, anima és spiritus (pneuma) volt, 869-ben a VIII. ökumenikus zsinat nyilvánította csak corpus és anima, szoma és pszüché összetételűnek.
A kereszténységet ez után felvett népeknél, így nálunk is ezért jelenik meg az egyházi irodalomban a Szent Szellem (néhány korai írásban még, mint “Szent Szellet”) helyett a Szentlélek kifejezés. Ez tehát nem Károli Gáspár hibája, ahogyan sokan vélik, más fordítás eretnek lett volna. Viszont sok helyen találkozni a kis- és nagybetűs változattal (lélek és Lélek) aszerint, hogy az emberről, vagy az Istenről van-e szó.
A kereszténység máig is “lelkiség”-ről beszél és “lelki gyakorlatokat” végez, holott esetleg jobban illene rájuk a “szellemi” kifejezés, hiszen, ha a szellem az a lény-tagunk, amely Istenhez legközelebb áll (azonos vele, tükörképe stb.), akkor leginkább ennek a tudatosítása, lenne a fő cél – amihez persze elengedhetetlen az érzelmi élet fejlesztése.
Az ezotéria mindhárom princípiumot objektív és szimbiózisban létező valóságnak tekinti. A materialista pszichológia nem ismer semmiféle magasabb rendű létezőt, amihez a szellem kapcsolódhatna, sőt a (testtől függetlenül létezhető) lelket is tagadja és úgy beszél szellemről, szellemiségről, hogy az alatt az intellektust érti (mentális szint), a lélek, lelki jelenségek alatt pedig az érzékelés, észlelés, emlékezet, figyelem, érzelmek, motivációk stb. jelenségeit, azaz a némileg önkényesen saját vizsgálódási tárgyául kiszemelt emberi viselkedési és viszonyulási módokat. A szellemi és lelki jelenségeknek szerinte objektiv létük nincs, mivel csak a fizikai organizmus biokémiai-biofizikai változásainak szubjektiv érzékelései. Ez a dolgok éppolyan feje tetejére állitása, mintha azt mondanánk, azért lettem dühös, mert felemelkedett az adrenalin-szintem.
Az elmúlt században a fogalmi zavart még tetézte, hogy a spiritizmus a köztudatba ugyanezen nevek alatt csempészte be az elhalt ember túlvilágról megidézhető, vagy éppen itt kísértő maradványait, így a lélek és a szellem is a “kísértet” szinonimája lett. Ezek után nem csoda, ha a szocialista rendszerek enyhén szólva nem túl művelt ideológiai vezetői szemében ezek, de még a lélektan is üldözendő burzsoá demagógiának számítottak évtizedeken keresztül. Sajnos az elutasítás, de legalábbis a fogalmi zavar mindmáig kísért.

A mai test-lélek-szellem egység gondolatkörének forrásai és geneológiája

Az ember és az univerzum egységét, melynek leképződése az ember belső egysége az indiai a “Tat twam asi”- Te is Az vagy, Hermes Trismegistos az “Amint fent, úgy lent” aforizmáival fejezte ki. Az európai gondolkodásban a monista ás panteista világnézet fogalmazza meg Isten és a világ egy-ségét.
Ezzel szemben hagyományos keresztény gondolkodás szerint Isten a világtól független és semmilyen, a világban létező dologgal nem azonos, és nem vezethető vissza semmilyen elvre vagy fogalomra sem.
Az ezotéria szerint azért már csak ezért sem, mert azonos az őselvvel, és azért nem kell visszavezetni a világhoz, mert szét sem vált tőle, azonosan egyenlő a világgal.
Mellesleg könnyű belátni, hogy isten lét-módját badarság emberi értelemmel, racionális fogalmi gondolkodással firtatni. Hamvas Béla szerint az Isten létét tagadóknál csak a bizonygatók balgábbak, Karl Jaspers szerint pedig egy természettudományosan bizonyítható isten nem lehet isten.
A gnoszticizmus mindezeken túl a teljes megismerhetőséget tanitja, megpedig a belső átélés és egyesülés által. Ez egyben az önismeret, valós önmegélés útja is, a kettő nem elválasztható egymástól. A meditáció és általában a belső utak egyszerre szolgálják a belső és a mindenséggel való egység megtalálását, és mesterkélt dolog a szétválasztás, mivel belső és külső, mint ellentétek, csak a tudatunkban léteznek. Megtalálásról és nem létrehozásról, megteremtésről beszélünk, mert az egység meg sem szűnt. A felismerés azonos a megvalósítással, mint ahogyan a buddhizmusban buddhává válni annyi, mint felismerni a saját buddha-természetünket, a nirvánát elérni annyi, mint rájönni (nem racionálisan megtanulni!), hogy mindig is ott voltunk.
Meg kell mindamellett jegyeznünk, hogy egyes gnosztikusok szerint igenis elvesztettük az egységet, mégpedig a bűnbeesés által, amikor kiszakadtunk az eredendő egység állapotából. Ezért az addig tökéletes szellemi lényünk is kiszakadt belőlünk, vagy egyetlen fény-szikrává zsugorodott, melyet újra fel kell éleszteni. Ez a gondolat lehetett (volna) egyébként a reális oka annak is, hogy az egyház megtagadta az emberi szellem létét.
Hamvas Béla, korunk nagy gnosztikusa, túllép Hermes Trismegistoson, mondván, az ember nem mikrokozmosz, hanem mikrotheos (kis isten).
Az apokrif Tamás - evangélium szerint Jézus így szól: “Én vagyok a fény, amely minden fölött van. Én vagyok a mindenség és a mindenség tőlem jött ki és hozzám tér vissza. Hasítsatok fát, én ott vagyok. Emeljétek meg a követ, ott találtok engem.” Ez az a panteisztikus egység-gondolat amely a legobjektívebb formában a mai elméleti fizikában jelentkezik.
Isten valóban minden megnyilvánulásában fény-lényegű és minden transzcendens élmény fény-köntösben érkezik. Csak éppen tudni kell megkülönböztetni az asztrális világ hamis fényétől, amelyet mi magunk tetszésünk szerint hívhatunk elő saját alvilágunkból, vagy fantáziánkból. Ez az ál-meditáció, amely bizony gyakorta vezet elmebajhoz.
Ha az ember valóban az Istentől, fénytől, egységtől ered és eredetileg a teljességet biró szellemlény volt, az anyagba szállás útját a szellem - lélek - test sorrend jelzi, a visszatérését pedig a test - lélek - szellem irány. (Nincs igazuk azoknak a természetgyógyászoknak akik az aurát a test valamilyen kisugárzásának veszik, az előbbiek szerint ugyanis a test a magasabb aurarétegek folyamatos besűrűsödésének végállomása).
A mai embernek a teste a legfejlettebb, egyben legnehézkesebb tagja. A felemelkedés, egység útján ezért a legelső lépés a test uralása. Ez jelenti a betegségek meggyógyítását, a rendellenességek kiküszöbölését, a test folyamatos jó karban tartását mindazon módszerekkel, amit az orvoslás és természetgyógyászat ismer, majd a testnek a tudat (szellem) engedelmes eszközévé alakítása következik. Ez a hatha jóga-út, bármilyen formában vagy néven is jelentkezzen. Eszközei a lemondás (önfegyelem) és folyamatos gyakorlás. Az előrehaladást a test feletti uralom és különleges képességek megjelenési kísérik, amelyek akár a test súlytalanná válásáig és eltűnéséig fokozódhatnak. A következő a lélek nemesítése, erkölcsi kvalitások megszerzése (a klasszikus jógában megelőzi a testtel foglalkozást). Ez a bhakti jóga-út, a szeretet, önfeladás, áldozatkészség, együttérzés határtalanná válása. Ide tartozik a pozitív gondolkodás és minden mentálhigiénés és pszichológiai módszer is. A Rádzsa jóga- utak már közvetlen a végső célra, a külső-belső egységre, Istenre, a megvilágosodásra irányulnak. De ehhez a másik két utat is be kell járni. Nem lehet a legmagasabb meditációnál kezdeni. Enélkül nincs egység, egység nélkül nincs megvilágosodás.
Összességében azt mondhatjuk, sajátunk a test-lélek-szellem egysége, csak éppen végig kell járni az útját, hogy tudatossá tegyük, mint ahogy eredendő állapotunk is az egészség, csak éppen időnként eltávolodunk tőle, és helyre kell állítani, hogy ismét élvezhessük. Hermes Trismegistos csak az egységet megvalósított lényt nevezi Embernek. Eszerint mi inkább csak lehetőségei vagyunk az Embernek, jócskán a tudatlanságba szakadt ember- csirák, akiknek még ki kell bújni a föld alól, a fényre. Az “Ehess. ihass, ölelhess, alhass” ideáinak élő embernek (József Attilával szólván) túl kell lépni “e mai kocsmán, az értelemig és tovább” és eljutni a “mindenséggel mérd magad” szintjére.

Egy új emberkép felé: a New Age és a Vizöntő-kor

Mindezek az eszmék és felismerések a Vízöntő kor szellemét hordozzák. Csakhogy e felismerések különböző formákban és különböző szinteken öltenek testet. Kristálytisztán a legnagyobbaknál mint Steiner, Krishnamurti vagy Hamvas, tömegmozgalmakban az átlagember szintjén, és olykor sok-sok tévelygéssel, zsákutcával. Az egység keresését, a testi-lelki-szellemi egészséget tűzték ki célul az életreform-mozgalmak, ezt szolgálja mindenféle vallásosság terjedése (szektás formáiban sajnos pont az ellenkező irányba, nem az egység, hanem az elkülönülés felé haladva), mindenféle ezoterizmus és miszticizmus. Sajátos tükörképe korunknak, vegyüléke magasztosnak és zavarosnak, szelleminek és üzletinek a New Age mozgalom is. Megalapítói nemes eszméket tűztek ki:
- ember és Isten egysége
- ember és az Univerzum egysége
- ember és ember egysége
- ember és a Föld, a bioszféra, az élőlények egysége,
illetőleg mindezek tudatosítása, gyakorlati életelvként való alkalmazása. Más szavakkal ez egy szerves gondolkodást, egy szerves kultúra és társadalom megvalósítását jelenti. Csodálatos gondolatok, megvalósításuk valóban az emberiség, a Föld túlélésének záloga.
Csakhogy a mozgalom kritikusai már a kezdetben figyelmeztettek arra, hogy ez a “szelíd összeesküvés” könnyen “szelíd elhülyüléssé” válhat. Aggodalmuk jócskán bevált. Azzal, hogy a New Age hívei közül sokan egyfajta csoportszellemet és (jobbára csak vélt) elvárásokat követve kialakítottak egy álnaív, szépelgő, mindenre bólogató, közhelyekkel takarózó, a tudást és megkülönböztetést egy mindent nivelláló hamis szeretettel helyettesítő mentalitást. Jóllehet szembeszálltak a materializmus földhözragadtságával a fogyasztói társadalom embertelenségével, de egyúttal talajtalanná és életidegenné is tették magukat. Gyakorlatilag az egységtől szakadtak el ismét: ezúttal nem a matéria, hanem a szellemiség felé. A Vizöntő- kor emberének feladata az egység megvalósítása abban az értelemben is, hogy a létezés valamennyi aspektusát kell tudnia integrálni.

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.12.04. 07:13  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Tanuljuk újra a meditációt!

Örvendetes dolog, hogy egyre nagyobb helyet kapnak életünkben a belső csend, elmélyülés, meditáció módszerei. Gyakorta halljuk, hogy valaki valahol meditációt vezet. Ez általában a következőképpen történik: csukják be a szemüket... virágos réten (patakparton, hegycsúcson, tisztáson, kedvenc pihenőhelyükön stb.) vannak... menjenek tovább (előre, felfelé, lefelé, befelé stb...) emelkedjenek fel a felhőkbe.... lépjenek be (valahová)... ott látják maguk előtt... (Jézust, belső mesterüket, az angyalokat, kis szürke lényeket, elhalt hozzátartozóikat stb)... kérdezzék meg tőlük... csinálják ezt vagy azt... menjenek még tovább és tovább.... majd jöjjenek vissza és nyissák ki a szemüket. A menetrend a vezető fantáziájától és az elérendő hatástól függ. Néha úgy vannak vele, mint a falusi plébános: annál jobb a gyászbeszéd, minél jobban zokog a rokonság. (Extrém véglet, de hallottunk már olyan meditációról is, amelyet úgy vezetett a “mester”, hogy közben ki sem vette a rágógumit a szájából…)
Nem tagadható, hogy ezek a gyakorlatok igen hasznosak lehetnek. Érzelmeket, elfojtásokat szabadíthatnak fel, problémákra adhatják meg a választ, katarzist okozhatnak - csak éppen nem túl sok a közük az eredeti értelemben vett meditációhoz. Ezek vizualizációs - imaginációs gyakorlatok, ahol mi magunk teremtjük, épitünk fel a képeket és a célunk is az, hogy újabb képzetek jelentkezzenek. Ebbe a kategóriába tartoznak napjaink ún. vezetett meditációi, amelyekkel a legtöbb helyen találkozunk, akár kazettán is megvehetjük őket.
A félreértések oka, hogy a meditáció pontos fogalma mind a mai napig nincs nyugaton körülirva, egybemosódik a relaxáció, vizualizáció, imaginácó, alfa állapot, önhipnózis fogalmaival és technikáival. A köznapi nyelvben egyszerűen elmélkedést, gondolkodást értenek meditáció alatt, és amikor a keleti tanokból a meditáció fogalma átkerült Európába, egy olyan szóval jelölték meg, amelyet már másra használtak. A középkori keresztény lelkigyakorlatban például a lectio (bibliai szövegek olvasása) után a meditatio a szöveg fölötti (diszkurziv) elmélkedést jelentette, ezt követte a contemplatio, a szemlélődés. A latin meditatio gondolkodást, ellmélkedést jelent és a medium, medius: középső, középen lévő kifejezésekkel rokon. Ha az újonnan megrögzült szóhasználattal nem is tudunk szembeszállni, mégis jó, ha tudjuk, milyen is a meditáció klaszikus formájában. Meggyőződésünk, hogy bár használhat bárki bármilyen módszert, a klasszikus módszerek adják meg alapot az igazi meditációhoz. Bár ezek első közelitésre olykor unalmasabbnak tűnnek (de csak első közelitésre), mert nem céljuk, hogy vizuális vagy emocionális élményt nyújtsanak, célszerű ezekkel kezdeni.

Vissza az alapokhoz
A koncentráció, kontempláció, meditáció (magyarul összpontosítás, szemlélődés, elmélyedés) egyazon tudati folyamat lépcsői. A kontempláció annyi, mint jelen lenni. Szemlélődni, anélkül, hogy bármit is akarnánk - és hagyni hogy bármi megtörténjen. Minden, ami van, azért van, mert szabad lennie - és ez az orrunkra szálló légytől az istenélményig mindenre igaz.
Koncentráció: egy pontra irányulni. A jóga a trátaká gyakorlatával megtanit arra, hogy tekintetünket (igy tudatunkat is) egy pontra rögzitsük. A szem könnyezni kezd, elfárad, a gondolatok el-elkalandoznak, de mindinkább sikerül “egyhegyűvé” válni. Ha ez nem megy, meditálni sem tudunk a gondolatok csapongása miatt. Tehát egyik lépcsőfok sem kihagyható.
Amit Patanjali a Jóga -szútrákban a jóga céljaként igy fogalmaz meg: “csitta vritti nirodha”, az minden meditáció célja is. Magyar forditásban: “Az elme (tudat) változásainak megszüntetése.” A jóga hagyományában ugyanakkor a tanitvány nem a meditációval kezd, hanem a helyes erkölcsiség kialakitásával (jama-nijama), a test feletti uralom megszerzésével (ászana és pranajama), majd az érzékszervek és a tudat ellenőrzésével (pratjahara), ezután jön a koncentráció (dháraná), a hetedik a meditáció (dhjána), amit majd a cél, az egység elérése, a szamádhi tetőz be. A meditáció a belső csend, béke. A jóga-aforizma szerint: "a lélek csendjében, az érzékek nyugalmában megpillantjuk Isten fenségét". Egy ószövetségi passzus szerint: “Légy csendben és tudd, hogy én vagyok az Úr!” Ez természetesen nem csak az izgága halandó rendreintését és a “ki a főnök” megmutatását jelentheti, sokkal inkább felszólitás az elcsendesedésre és az Isten felé fordulásra. “Fecseg a felszin, hallgat a mély” - mondja a költő, de az elmélyedés állapotában a mélység is megszólal. De ehhez először el kell érni a tökéletes csendet és befejezni a gondolkodást, fantáziálást!
Ez a csend a régiek szerint a tudat alapállapota, a hazatérés annak igazi természetéhez. A buddhisták szerint a tudat alaptermészete az üresség. Üresség, amely mindent magába foglal, amelyben ott van minden, ha nem töltjük meg fantáziaképekkel és a boldogság érzetét kelti, de a meditáló számára ez is csak egy tapasztalat, és nem cél. Számunkra paradox módon ők ezt nevezik tiszta éberségnek. Az igazi meditációban a személyiség hallgat, ekkor jelenik meg a közvetlen belső megismerés, tudás (vidja). Meditálni annyi, mint egyszerűen jelen lenni, a létet önmagában, a létezőktől (még saját magunktól is) függetlenül megélni. Ez természetesen nagyon nehéz. Még olyan (mai) keleti tanitók sem mindig képesek erre, akikat a nyugat feltétlen autoritásként kezel. (Más kérdés, hogy számos keleti jól megél abból, hogy a misztikumvágyó nyugatival mint megvilágosodott tanítót tudja elfogadtatni magát.)
A meditációban a tudat függetlenül az érzékelés tárgyaitól. A meditáló megtapsztalja az éntelenséget, amit a buddhizmusban anattának neveznek, de nem állhat meg e negációnál, ezt pozitiv tapasztalás, az egység kell kövesse. Ez a satori a japánoknál, a samadhi a hinduknál, a felébredettség a buddhizmusban - de a keresztény, vagy akár a muszlim is ismeri ezt az állapotot. “Atman brahman tad ékam”, azaz atman és brahman, emberi szellem és Isten: egyek. Az énhatárok meditáció alatti feloldódása közvetlen tapasztalássá teszi a világ én-re és nem én-re felosztásának illuzórikus voltát, azt, hogy mennyire kisszerű amikor szembeállitjuk magunkat, családunkat, népünket vagy országunkat a másik emberrel, az ő családjával, az ő népével, országával és pillanatnyi indulataink vagy érdekeink szerint tekintjük őket barátnak vagy ellenségnek.
Hogyan meditáljunk?
A kezdő meditáló azért is zavarban van, mert annyiféle meditációs formával találkozik (még a hagyományosan meditációnak nevezhető módszerek között is), hogy képtelen választani. Pedig azért van sokféle módszer, mert alkatilag és kulturális gyökereinket tekintve is különbözőek vagyunk. Múltból hozott emlékeink is befolyásolják, melyekhez vonzódunk és melyektől idegenkedünk. A ma embere - hála a vizöntő kor hozta informatikai forradalomnak - olyan helyzetben van, amilyenben egyetlen előző kor embere sem volt: mindaz, amit az előző korok és távoli kultúrák kidolgoztak, egyszerre vált elérhetővé. Ezt bizony igen hatékony segitségnek kell tekintenünk. Akik hajlamosak a puritán dolgokra, vagy a zavaró tényezőket a legdrasztikusabban szeretnék száműzni, azoknak a zen meditáció, a zazen a legjobb. A zen "csak ülés" módszerénél semmit se kell csinálni, csak, üldögélni, lélegzetünket figyelve és tekintetünket nyitott szemmel magunk előtt megrögzitve, lenni, hagyni, hogy bármi megtörténjen, és mindennek csak tanúja, külső megfigyelője lenni. A rendszerező, racionális hajlamú emberek számára a jóga adja a legjobban kidolgozott utat. A jógában a koncentráció, az egyhegyűség (ékagratá) elválaszthatatlan a meditációtól, a gondolkodás leállításától. A koncentráció gyakorlata, a megfelelő gyakorlatokkal (trátaká, megfelelő légzésmód, mudrák stb.) együtt előkészítői a meditációnak. Vannak olyan technikák is, ahol valamely meghatározott tárgyra irányul a meditáció, vagy imaginációs elemek is vannak bennük, ám a lényeg ott sem a fantáziáláson van, és nem az érzelmi kielégülés a cél. Azért van rájuk szükség, hogy a tudat kalandozását megszüntetve azt a kivánt irányba tereljék, egyben bizonyos erőket, energiákat ébresszenek. Ezekkel a módszerekkel, pl a tibeti buddhizmus néhány meditációjával a kereszténység hagyományos lelkigyakorlatai (Loyola Ignáctól vagy Keresztes Szent Jánostól kortársunkig, Anthony de Melloig) igen szoros rokonságot mutatnak. Itt a szent jelképek, istenségek, szent történetek minél érzékletesebb elképzelése, sőt átélése történik. Ezeket a gyakorlatokat imaginativ meditációnak is nevezik, megkülönböztetve az üresség-meditációtól. Meditációs lehetőség a mantrázás, mantrameditáció is (természetesen akkor az igazi, ha nem egyéb tevékenység közben, gépiesen, hanem a mantra rezgésére koncentrálva csináljuk). Mindenképpen célszerű hagyományos, sokmillió-milliárd ismétléstől már erőteljessé vált mantrákat használni, személyes mantrát pedig csak hiteles mestertől és nem az előző héten trénerképzőt végzett oktatótól elfogadni - más essetben akár még zavart is okozhatnak. Egy mantrát “illik” legalább százezerszer elmondani, hogy igazán megérezzük a hatását.
A buddhista meditáció alapgyakorlatait a hinayana adja. Feladatként a tudat megismerését, átalakitását, majd felszabaditását tűzi ki. A négy szemlélődés nevű gyakrorlatsor minden meditáció alapja, a nyugati ember számára is elengedhetelen. Az első lépés a test tudatositása. Tudatba kell vonni a test, a testhelyzet, testérzetek, szervérzetek, légzés jelzéseit - hogy később elengedhessük és függetlenülhessünk tőlük. A hinayana gyakorlatban (de a tibetieknél is) ezután a test romlékony, mulandó voltán meditálnak, imaginálva saját testük pusztulását és felbomlását. A következő fázisban az érzetek és érzések tudatositása, majd elengedése szerepel. Ezután a tudat állapotára (tompa, zavaros, éber, fáradt, koncentrált stb.), majd tartalmára (gondolatok, inditékok, vagy üresség) irányul a szemlélődés. Külön megfigyeljük amikor egy gondolat keletkezik, de nem gondoljuk tovább, konstatáljuk és elengedjük. A tudatosság gyakorlatait nem csak ülés közben, de az élet minden trületén, minden ténykedés közben lehet végezni, és akkor az igazi, ha spontán tudatosak is vagyunk mindenkor.
A másik végletet talán a tibeti meditácók képviselik, ezek a legszinesebbek, legimaginativabbak, de célja sem a látványosság. Az ősi, sok ismétléssel megerősitett imaginációik sohasem konkrét istenalakokkal, mindig azok energia (fény-) formáival történnek. Energetikailag fontos a tibeti nyelv rezgése is a mantrák ismétlésénél. (A kereszténység is vesztett a nemzeti nyelvek bevezetésével szakrális erejéből!) A tibeti meditáció az ún. négy alapgondolattal kezdődik. Ezzel alapozza meg a meditáció célját és aktualitását, majd menedéket vesz eszményeiben, a Buddhában, dharmában, szahghában és a lámában, majd valamilyen buddhaformát invokál. Az imaginációt a megfelelő mantra kiséri, azután a buddhaformából áradó energiát fogadja be. Végül magába olvasztja a Buddhát, majd a megkapott energiát megosztja, kisugározza minden lény felé. Ezek is olyan lépések, amelyeket mindenki gyakorolhat, vallási meggyőződésétől függetlenül - hite szerint választott magasztos lényen vagy eszményen meditálva.
A meditáló általában ülni szokott (az ülésmódok is sokfélék), a fekvést komoly helyen nem ajánlják, mert ilyenkor hajlamos az ember elszunyókálni vagy fantáziálásba átcsúszni. Ritkábbak a mozgásos meditációk. A japán kin-hin lassú, séta közbeni tudatosság-gyakorlat, de ismert a dervisek forgó, extatikus tánca is. A New Age mozgásmeditációi között vannak olyanok is, amelyeket klasszikus értelemben talán nem meditációnak kellene nevezni. Nagy gyakorlattal (ez alatt évtizedek értendők) bárhol, bármilyen körülmények és tevékenység között lehet meditálni. Sokfelé olvasunk több évig folyamatos meditációban ülő jógikról és remetékről - a kezdő gyakorló viszont pontosan tartsa be a kapott utasitásokat - ezek napi egy-két, húsz-harminc perces gyakorlásnaál többet nem javasolnak. Sajnos ezek ellenére találkozni olyanokkal, akik a gyors megvilágosodás reményében, napi öt-hat óra gyakorlással a zártosztályra meditálják magukat.
Fontos a légzés szerepe is. Lehet a légzést bevezetésként használni. A tibetiek az orrhegynél koncentrálnak a levegő áramlására, a japánok csak a kilégzésre figyelnek (“a belégzés majd gondoskodik magáról”). A samatha meditáció az elmélyedésre (jhnana) törekszik, miközben a légzést egyre simábbá, észrevehetetlenebbé teszi. Ébersége kiterjed a teljes folyamatra, anélkül, hogy különös figyelmet szenetlne neki, inkább együtt úszik az áramlattal. A vipassana meditáció a belátás közvetlen útjára törekszik és kifejezett figyelmet fordit a légzés folyamatára. (Furcsa, hogy nyugaton önálló módszerként tanitják a vipassanát, holott az csak a hinayana meditáció egyik oldala.) A jóga légzésformái között a kevali gyakorlata először a ki és belégzések merev határiait mossa el, majd az egész légzést észrevehetetlenné teszi - ekkor kerül a gyakorló a mély meditáció állapotába.
A tiszta, fogalmi gondolkodás nélküli üresség (súnjata) elérése nem könnyű feladat, mert a tudatunk folyamatosan tárgyat, kapcsolódási pontot keres és határozott tárgy híján céltalan csapongásba kezd. Az első gondolatot követi a második, harmadik, majd egész asszociációs lánc alakul ki és azon kapjuk magunkat, hogy már percek óta nem meditálunk, hanem fantáziálunk. Ez természetes dolog, ilyenkor vissza kell térni a csendhez. Komoly segítséget jelent valamilyen "vezető ingert" választani a tejes üresség elérése előtt. Ez lehet a légzés, gyertyaláng, valamilyen szent szimbólum, kép figyelése, mantrázás stb. Egy másik jól bevált módszer szerint tudatosítani kell testhelyzetünket, környezetünk ingerei, és ha valami megzavar, akkor sem a tiltakozás, elhárítás, hanem a zavaró hatás tudatosítása és elengedése segít. Az alapgyakorlatok közé tartozik a test kellemetlenkedő jelzéseinek és a bal agyfélteke fontoskodó, előnyomuló gondolatainak, kételyeinek és kontrolljának kezelése is. Meg kell tanulni elengedni az önkontrollálást is (nem könnyű), amikor a meditáló folyamatos visszajelzéseket akar, tudni akarja, meditativ állapotban van-e már, jól meditál-e, milyen szinten tart stb. Ha viszont ezekre figyel, nem meditál, ha pedig valamilyen érzés, kép, fény megjelenését hiszi a meditativ állapot jeleinek, minden további nélkül elő is tudja állitani őket magának - de ekkor megint kiesett a meditációból. A keletihez képest alapvetően extraverált nyugati ember a tudatát, a gondolat- akarati énjét éli meg valódi énjeként. A tudata ahhoz szokott, hogy folyamatosan csinálnia kell valamit. Önmaga elvesztéseként, halálként éli meg, ha ezt nem teheti. A fogyasztói társadalom és a mai életritmus ezt még tovább fokozta. A taoizmus igazsága viszont, hogy ha a yang elérte a tetőpontját, visszavonul és átadja a helyét a yinnek. Bár a külső világban éppenhogy nem látszanak a yang erői visszavonulni, a meditáció (és a belső utak) nyugati megjelenése mégis ezt jelzi.

A meditáció élettani hatásai
Mivel a nyugati elme nem elégszik meg belsõ tapasztalással, ahhoz, hogy elhiggye, tényleg történnek változások a meditációban, orvosok és pszichológusok sereg foglalkozott és foglalkozik a kutatásukkal. Ime néhány életteni és pszichológai eredmény:
A meditatív állapotban számos élettani funkció változást mutat. Nõ a bõrellenállás, lassul a légzés, csökken az oxigénfelhasználás. Lassul a pulzus, sõt egyes jógik dokumentált eseteiben a pulzus és a légzés hosszabb idõre kimutathatatlanná válik. Ilyenkor nincs légzõmozgás (errõl is fel lehet ismerni a mély meditációban lévõ embert), gyakorlatilag elegendõ a nyugvó tüdõk (és a bõr!) felszinén játszódó gázcsere. A légzés idõnként még kezdõ meditálóknál is spontán szüneteket mutat, fõleg ezekben a periódusokban jelentezik az EEG-n erõs frontális alfa tevékenység, elõször nagy amplitudójú théta lökésekkel, az agyféltekék egyre javuló szinkronja mellett. Késõbb egyre több théta, majd delta hullám jelentkezik. A külvilág érzékelése ekkor már teljesen szünetel, de ez abban különbözik a patológiás állapottól, például a kómától, hogy bármikor tudatosan visszaállitható. Az igazság az, hogy a mûszeres méréseire oly büszke nyugati tudománynak fogalma sincs arról, mi történik ilyenkor a pszichében, hol jár a meditáló tudata és egyáltalán mi tartja életben a testet? A keleti történetekben nem ritkán évekig megszakitás nélkül meditációban ülõ jógikról olvasunk. Erre csak az lehet a válasz, hogy olyan energiák, amelyek az éber tudatállapotban nincsanek jelen.
A biokémiai vizsgálatok a csökkent anyagcsere, csökkent szimpatikus tevékenység számos jellemzõjét mutatják, de ezek sem azonosak a patológiásan csökkent anyagcsere jellegzetességével. A máj és vese vérkeringésében kb. 30%-os csökkenést találtak, viszont 70-75% javulást az agyban és a harántcsíkolt izmokban. Javul a teljes szervezet önregulációja és regenerációja, ami hosszabb távon az öregedés erõteljes lassulását okozza. Ezért hallunk olyan fantasztikus életkorokról a keletieknél. A rendszeresen meditáló személyeknél megfigyelhetõ a kreativitás, intelligencia, mentális és fizikai teljesítõképesség, megfigyelõ- és koncentrálóképesség és memóriakapacitás növekedése. Diákok iskolai teljesítménye nõ, szenvedélybetegeknél csökken a drogfüggõség. Bár a meditáció nem specifikus gyógymódja egyetlen betegségnek sem, számos esetben javulás figyelhetõ meg pl: asztma, allergia, migrén, diabetes, depresszió, fóbiák, dadogás, alvászavar, evési kényszer stb., de még daganatos betegeknek is erõsen ajánja minden szalkember. A meditáló személyek szociális képességei is javulnak, sõt több kísérlet eredménye szerint ahol számosan és sokat meditálnak, az egész környék bûnözési mutatói javulnak. (Akkor is, ha ez nem ezt a határozott célt elképzelõ és projektáló imagináció, pl. agykontrollal!) Néhány ellenjavallat ismert csak pl.: epilepszia, fokozott görcskészség, skizofrénia és más pszichózisok.
Néhány, valamilyen meditációt tanító szervezet szponzorált már hasonló eredményeket produkáló klinikai vizsgálatokat. Közleményeikben az szerepel, hogy mindezek csakis az ő módszerükkel érhetőek el. Ez nyilvánvaló túlzás, „csúsztatás”. Valószínűleg vannak kisebb különbségek a mért eredmények között, de alapvetően sokkal több a közös hatás.
A buvársajtó másfél évszázada közöl szenzációs híreket meditáló szerzetesekről, jógikról, fakírokról. Ők azok, akik képesek leállítani akár a szívműködésüket (?). légzésüket, érzéketlenek a fájdalomra, sebeik pillanatok alatt gyógyulnak, képesek eltűnni, vagy a levegőbe emelkedni. A közelmúltban egy buddhista tanító tréfás kedvében olyan diagnosztikai „eredményeket” produkált, amelyek teljesen összezavarták az orvoscsoportot, egy másik idős tanító pedig évekig élt, sőt utazott, tanított, beavatásokat adott olyan szívbetegséggel, ami egy átlagos embernél már rég halált okozott volna. És még sorolhatnánk a nagy gyakorlatú meditálókkal, vagy közelükben tapasztalható parajelenségeket. Mindezek nem voltak ismeretlenek a nyugati világban sem. Szentek csodái között mindez ugyanúgy előfordul, de ide tartozik a stigmatizáció (Jézus sebeinek megjelenése a hívő testén) is.

Sokan azért kezdenek meditálni, hogy különleges képességeket nyerjenek, amelyekkel mások csodálatát, vagy önmaguk nagyobb elismerését, értékelését tudnák elérni. Általában nem járnak sikerrel. Ahogyan Patanjali, a nagy jógi tanította, ezek a különleges képességek szükségszerűen megjelennek a haladás bizonyos fokain, de valójában csak „melléktermékek”. Nem szabad őket célnak tekinteni, erőltetett fejlesztésük pedig kifejezezzen ártalmas.

Élmények és káprázatok
A folyamatos tevékenységhez szokott nyugati ember nehezen szán időt a tétlenségnek tűnő meditációra. Ha mégis, akkor sem könnyen mond le az eredményesség, siker kényszeréről, igy szeretné, ha meditációja “eredményes” lenne. Pedig itt nincsenek azonnali visszajelzések, az eredmények is később és máshol jelentkeznek, ami pedig azonnal jelentkezik, az nem eredmény. Sokan megdöbbenten fogadják, ha egy (igazi) tanitó egyáltalán nem kiváncsi a meditáció közben átélt élményekre, vagy egyszerűen annyit mond: jó. De ha nem láttál volna semmit, az is ugyanilyen jó lenne. A hinayana (Sattipattana Sutta) egyértelműen megfogalmazza, hogy a spontán jelentkező viziók, képzetek nem a haladás jelei, tudatositsuk, majd ejtsük el őket! A zen gyakorló még szidást is kap értük, az egyik buddhista tanitó pedig úgy mondja, ilyenkor nem meditálunk, hanem Disneyland-eket épitünk magunknak. Ez igy egyfajta spirituális és érzelmi önkielégités, mert bár igaz, hogy a meditációban bármi megtörténhet, de nem nekünk kell megcsinálni vagy kiprovokálni. Meg kell tanulni különválasztani, ami magától jön, spontán élmény, attól, amit magunk imaginálunk hozzá.
Bizony nehéz ezt elfogadni annak, aki úgy tanulta, ezek az “élmények” a fejlődést jelzik és annál jobb, minél magasztosabb viziói vannak, és elhitte, hogy meditációjában személyesen neki jelenik meg Isten, Jézus és más magasztos lények. Ekkor mondják a buddhisták: “Ha Buddha jön veled szemben az úton, öld meg!” Mert ha transzcendencia nem mint belső lényegünk jelentkezik, az nem más, mint illúzió, hallucináció, projekció. A legtovább a transzperszonális pszichológia megy, szerintük egyértelműen komoly spirituális válságot és nem ritkán pszichózist jeleznek az ilyen élmények, vagy amikor valaki úgy érzi, folyamatosan “kapja fentről a tanitásokat”. Az ilyen élményekre törekvő meditáció sajnos mellőzi a meditáció minden előnyét és egyértelműen pszichopatogén, romboló és betegitő hatású! Még az egyértelműen pozitivnak értékelt fényélmények is elgondolkodtatóak. Az isteni lényeg ugyanis még fény formájában sem látható, ugyanis túl van a fényen. A fény ugyanis a transzcendens valóság legelső tükröződése az anyagvilágban. A kabbalában a legfelső (Keter) szint szine ezért a fekete, és a mély meditációban a csendet nem fény, hanem teljes üresség kiséri, amelyet talán puha, meleg, mindent betöltő békességként és boldogságként lehet leirni. A fényt, Lucifer, a bukott angyal hozza, de ott van az asztrális túlvilág hamis fénye, az asztrálfény is.
Meditálni mindenki tudna, ha nem félne a belső ürességtől és el tudná engedni a gondolatok csapongását. (Ez az előbb említett néhány sajátos technikával könnyen elérhető.) Spontán élik át a meditáció pillanatait a játszó gyerekek, a természeti népek, a falusi kispadon az öregek, és valamennyien, mikor például egy szép látványban elmerülve teljesen megfeledkezünk magunkról. Ön-feledtség szavunk is az Ego-nélküliséget jelenti. A meditációt nem kell akarni, egyszerüen hagyni kell és csendben maradni. Amikor bármit is akarunk, az már nem meditáció. Lehet segítségül hívni kezdetben zenét és tárgyakat, azután ezek se kellenek. Lehet meditálni úgy is, hogy kezdők számára a test ellazítását relaxációs gyakorlatokkal kezdjük. A meditáció egyszemélyes dolog, magánügy, még akkor is, ha csoportban történik. Aki helyesen meditál, nem éli bele magát hamis illúziókba, nem járkál utána megszentült ábrázattal a világban, ugyanúgy éli napi életét, mint bárki más, mégis minden megváltozik benne és körülötte. Bár lehet, hogy a meditáció klasszikus módszerei és technikái a gyors sikert igérő New Age technikák mellett lassúnak és unalmasnak tűnnek, évezredek tapasztalatai azt bizonyítják, hogy mégis inkább így érdemes csinálni.

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.12.03. 02:38  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Üzengetések a túlvilágról
Túlvilági üzenetvivők is léteznek

A túlvilággal való kapcsolatok lehetséges megteremtése előtt szükség van egy nagyon fontos mozzanatra, mégpedig arra, hogy az érdeklődő hisz-e egyáltalán a túlvilág létezésében. A túlvilággal kapcsolatosan ugyanis vannak nagyon régi feljegyzések, a Szentírásban például szó van arról, hogy Enok „elragadtatott” a Földről, nem halt meg, hanem fizikai lényként került át a túlvilágra.
Sokan természetesen kételkednek a bibliai leírás hitelességében, de nemrégen James J. Hurtak nevű doktor-professzor is jelentkezett, hogy ő is még 1963-ban el lett ragadtatva, sok túlvilági helyen járt Énok-mesterrel, és azóta, a földi világon ő gondoskodik az Énok-kulcsok lefordításáról és közzé tételéről. Énok ugyanis 64 kulcsban ismerteti az emberiség feladatát, magyarázza a számunkra elkövetkező idő titkait, stb. A 64 kulcs közül 12 már tíz évvel ezelőtt megjelent magyar nyelven, de a könyv kifogyott. Hogyan is írja le Hurtak professzor élményeit és elragadtatásának történetét? Erről egyébként az idén januárban több napig tartó előadást tartott Budapesten, mert előkészületben van valamennyi Énok-kulcsnak a megjelentetése magyarul.

Egy túlvilági utazás története
Hurtak professzor elmondta, hogy annak idején imája közben szobáját fény árasztotta el és egy fenséges alak bontakozott ki ebből a világosságból. Közölte vele, hogy ő Ophanin Énok mester és megkérdezte a professzortól, hogy készen áll-e, hogy elmenjen vele az Atyához. Miután a professzor beleegyezését adta a túlvilági utazásba, egy fénymező vette körül és felragadtatott a Mennyek országába.
Először a Muscida és a Merak csillagok tartományába mentek, itt elmondták neki, hogy a földi hatalom jelenlegi birtokosai magasabb mennyekből buktak alá. Ők most a Nagy Medve csillagképként ismert határmezsgyén tartózkodnak, és innen ellenőrzik a bejáratot, amely a magasabb szintű Mennyből a helyi jellegű világegyetemükbe vezet. Látta, hogyan taszították le a korábbi korszakok mestereit ezekre a csillagokra, ahonnan most ők irányítják az alacsonyabb szinten létező bolygóvilágokat. Innen Hurtak professzor az Arcturus nevű csillagra került, ahol a Kilencek Tanácsa székel, és itt hozzák a mi bolygótartományainkra vonatkozó döntéseket.
A földi professzor fizikai teste ezután átkerült különböző fénysűrűségű rétegeken és így jutott el az Orionra. Az Orion ködben a Saip csillagra került, ott találkozott Metatronnal, aki az isteni Atya elé vezette. Itt közölték vele a feladatát, küldetésének a célját, utasították, hogy a Föld nevű bolygón mindenkit meg kell győznie arról, hogy az „idő elérkezett” és az üzeneteket a Kulcsok formájában a harmadik szemébe vésték. A kulcsok ugyanis feltárják a magasabb rendű fejlődés irányvonalát és az emberek fejlődésének az irányát.
Megmutatták neki az Atya házát, majd megismerkedett a Csillagrendszerek Tanácsának rendjével, uralkodásának hatásköreivel, majd közölték vele a Messiás eljövetelének idejét is.
A Kulcsok célja, hogy az emberek megismerjék a tudományok fejlődésének irányát. Mert az emberiségnek rá kell ébrednie arra, hogy nemcsak az embereknek kell együttműködniük egymással, hanem az értelem többi megnyilvánulási formáival is. A Kulcsoknak rendeltetése az, hogy megvalósítsák a Föld nevű bolygó népeinek egységét a Melkizedek Testvériség 144 000 mesterének megérkezéséig, felkészítse őket arra, hogy befogadhassák a mestereket. A Testvériség célja az, hogy megváltsa a szelídeket és az igazakat, hogy felvigye őket az értelem magasabb szintjeire, ahol majd egy új életet kezdhetnek.

A Kulcsok a világmindenség valamennyi lakójára érvényesek
Énok hangsúlyozta Hurtak professzornak, hogy a Kulcsok nem vonatkoznak csupán a Föld nevű bolygó lakóira. Célja a Kulcsoknak az, hogy felkészítse az embereket arra, hogy más bolygókon is munkálkodhassanak, és hogy munkájuk összhangban álljon a magasabb szintű tanításokkal és szellemi igazságokkal. Az emberek megismerhetik nemcsak a bukott lényeket, akik a Fölre látogatnak olykor űrhajóikkal, mert a világűrben léteznek soha el nem bukott élőlények is.
Az Énok-kulcsok meglehetősen összetett tanulmány, fizikai világunk lakói számára talán zavarosaknak tűnnek helyenként. Viszont J.J. Hurtak professzor tevékenysége rámutat arra, hogy a szellemvilág olykor jelentkezik és üzeneteket is tartogat számunkra.. Már amennyire létezőnek fogadjuk el ezeket az üzenethordozókat.
A sámánok, varázslók, spiritiszták, halottlátók, szellemidézők, médiumok, sőt a próféták is azt állítják magukról, hogy kapcsolatot tudnak teremteni a túlvilággal. Vannak olyan emberek is, akik képesek arra, hogy egy rövid kirándulást tegyenek a túlvilágon és utána visszatérjenek fizikai testükbe. Tibetben ezeket az embereket delokoknak nevezik. Ők üzenetvivők és igen népszerűek hazájukban. Tibeti nyelven a de-lok annyit jelent, hogy a halálból visszatért. Olyan ember a delok, aki látszólag belehal valamilyen betegségbe és a bardóban, a túlvilág átmeneti régiójában találja magát. Meglátogatja túlvilági barangolása során a pokol régióit, ahol tanúja lesz a halottak feletti ítélkezéseknek és szenvedéseknek. Néha a delok ellátogat a paradicsomba is, vagy a buddha-mezőkre, olykor egy istenség kíséretében, aki a delokot utazása során védelmezi és ugyanakkor magyarázza is a látottakat. Egy hét elmúltával a magasabb rangú szellemi lények a delokot visszaküldik fizikai testébe, hogy a Halottak Urától üzenetet vigyen az élő világba, hogy szellemi gyakorlatra és jótékony életre sarkallja őket.
A delokok létét a nyugati világ emberei nehezen hiszik el, ő viszont egész további életét azzal tölti, hogy újra és újra elmesélje élményeit, hogy másokat is elvezesse a bölcsesség ösvényére. A híres delokok életrajzát a szerzetesek leírják és Tibet-szerte énekesek adják elő.


Egy delok vallomása
Lingza Csökju híres delok, aki életrajzában elmondja mi, és hogyan történt vele. Egy napon, észre sem vette, és máris halott volt, Arra eszmélt, hogy testén kívül van és látta, saját ágyát, sőt a ruháit is felismerte a halotton. Hiába igyekezett minden erejével családjának üzenni, hogy ő él, azok semmit sem észleltek, csak végezték a temetési szertartást. Emiatt nagyon haragudott. Az is felbőszítette, hogy rokonai nem adtak neki semmit sem enni és inni. Csakhamar elhagyta házát és halotti ágyát, és mérhetetlen boldogság árasztotta el, amikor mestere elé érkezett. Annak meditációjára meg is nyugodott. Egy bizonyos idő elmúltával hallotta, hogy valaki szólítja, felismerte apja hangját, aki hívta őt, és ő örömmel követte. A bardoba, a túlvilág átmeneti régiójába érkeztek, amely éppen olyan volt, mint bármelyik földi, vidéki táj. A bardo a tibeti buddhizmusban egy olyan vidéknek a neve, amely a földi lét és a túlvilág között helyezkedik el. Onnan egy hídon át lehet eljutni a pokol régiójába, oda, ahol a Halál Ura a halottak jó és rossz cselekedeteit mérlegeli. Itt különféle emberekkel találkozott, akik elmesélték neki történetüket, sőt találkozott egy jógival is, aki azért látogatott el a pokolba, hogy megmentse a lelkeket. Végül Lingza Csökjit vissza küldték a földi világba, mert az égiek észre vették, hogy hiba csúszott a nyilvántartásukba, nevét és családját rosszul jegyezték be, és számára az idő még nem érkezett el, hogy meghaljon. Ezért visszakerült fizikai testébe, amelybe már felgyógyultan ért vissza. Magával vitte azonban a Halottak Urának az üzenetét és élete további részét azzal tölti, hogy az élőknek túlvilági tapasztalatait meséli.
A delokok nemcsak a régmúltban léteztek, hanem a jelenség még a mai napon is gyakran előfordul Tibetben. A delokok általában egy hétre hagyják el testüket. Túlvilági tartózkodásuk során rég meghalt emberekkel találkoznak, sokszor olyanokkal is, akiket élő korukban nem is ismertek. Ezek is üzenetet küldenek rokonaiknak. Az üzenetek tartalmából a földi rokonok általában fel is ismerik elhunyt hozzátartozójukat és általában teljesítik a holt lélek kérését, ha az ilyennemű kérést küldött.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.12.02. 06:01  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A szükségletek piramisa és a spirituális fejlődés

A szükségletek hierarchiája

Abram Maslow, a huszadik század egyik meghatározó amerikai pszichológusa kidolgozott egy olyan elméletet, központi kérdése a motiváció: milyen igények és szükségletek irányítják az emberi tevékenységet. Ezek szerint a szükségleteknek létezik egy hierarchiája (szükségleti piramis), amely az alapvető biológiai szükségletektől a komplexebb lelki-szellemi motívumokig terjed.
1. A piramis legalján az alapvető fiziológiai szükségletek szerepelnek: éhség, szomjúság, pihenés, az alapvető létfeltételek megléte. Bár nincs kiemelve, de az önfenntartási ösztöneinken túl a fejfenntartási ösztön, a nemiség is ezen a szinten jelentkezik szükségletként
2. A következő szint a létbiztonság, veszélyektől mentes élet, védelem. Ide tartozik például, hogy fedél legyen a fejünk fölött, vagy behúzódhassunk egy barlangba a hideg, a vadállatok vagy az ellenség elől. Magasabb szinten a család védelme, a munkahely biztossága, az egészséget biztosító életmód, vagy akár a biztosítótársaságoknál kötött biztosítási szerződések is itt jelennek meg. (Zárójelben: meglepve fedeztem fel, mennyire imádják tanítani a szükségleti piramist az MLM hálózatok és a biztosító társaságok menedzserei. Nyilván ama nemes célból, hogy minden reménybeli vásárlójuk döbbenjen rá, mennyire a legalapvetőbb létszükségleteikhez tartozik az ő cégük termékeit minél nagyobb mennyiségben megvásárolni.)
3. A harmadik szint a szeretet és megbecsülés szükséglete, tartozni valahova, elfogadottnak lenni: szülők, család, szeretetteljes, elfogadó kapcsolatok megléte.
4. A következő, negyedik szint a megbecsülés szükséglete: teljesíteni, elnyerni mások megbecsülését, elismerését, esetleg tiszteletét, hírnevet, elismertséget szerezni.
5. Az ötödik szint az úgynevezett kognitív szükségletek szintje: tudás, tanulás, megélt dolgok megértése, megismerése.
Számos forrás csak öt szintet említ, ahol az ötödik az önmegvalósítás szintje, és itt az önértékelés, önbizalom, eredményesség szerepel. A különbözőség oka, hogy Maslow eredeti, 1954-ben publikált rendszerében még csak ez az öt fokozat szerepelt, de 1970-ben, nem sokkal halála előtt további két szintet nevezett meg.
6. Ezek után következnek: az esztétikai rend, szimmetria, szépség, harmonikus környezet,
7. majd a piramis csúcsán az önmegvalósítás: alkotás, önmagunk kiteljesítése, lehetőségeink valóra váltása szerepel.
8. A rendszert továbbgondoló transzperszonális pszichológusok még egy (vagy több) szintet is felismertek, ide sorolták az ember transzcendencia iránti igényét, ide tartozik a hit, istenkeresés, sőt az ezotéria útján való fejlődés is. gyakran ezt egy újabb, az előzőhöz csúcsával kapcsolódó fölfelé nyitott piramissal ábrázolják.

Korántsem biztos, hogy ezen az egyetlen módon lehet a szükségletek rendszerét felállítani. Ha a hindu paradigma szerinti csakra-rendszert követjük, valamennyi csakrához is rendelhetők követelmények. Cseppet sem lesz meglepő az eredmény, hogy a Maslow-éhoz kísértetiesen hasonló rendszert fogunk kapni, kevés és csekély különbséggel.
Fontos megállapítás, hogy a rangsorban feljebb lévő szükségletek alapvetően akkor elégíthetők ki, ha az alattuk lévők már legalább részben kielégítést nyertek. Ezt a tételt nem nehéz belátni: ahol a fizikai létfeltételek hiányoznak, mint például egy háború-, vagy katasztrófa sújtotta területen, ott aligha fontosak az esztétikai igények.

.


Vannak persze ritka kivételek. Éhínség vagy bombázás alatt is születhetnek csodálatos alkotások. Hogy miért és kiktől, az remélhetőleg kiderül a továbbiakban. Ahogyan az is, mi történik akkor, ha valaki az alapvető szükségletek kielégítését átugorva akarja az önmegvalósítást kezdeni, a szellemi tökéletességet elérni. Ez utóbbira a jelen ezoterikus mozgalmai szolgáltatnak tanulságos példákat.


Neurotikus szükségletek

Ám a rendszer nem mindig működik tökéletesen. A neurotikus szükségletek akkor jelentkeznek, ha valamelyik alapvető szükséglet kielégítését valami megakadályozta. Sok felnőtt gyermekkora óta hordozza magában ezeket a hiányokat. Mivel a gyermek megtanulta, hogy az igényét normális úton nem tudja kielégíteni, ezért kerülő, torzult módon vagy amennyiben lehetősége nyílik rá, túlzásokba keveredve teszi ezt meg.
Az alapvető fizikai igények szintjén jelentkezhet, hogy amennyiben az egyén (korábbi tapasztalatai alapján) nem biztos abban, hogy mindig lesz elegendő élelme, fél a hiánytól ezért sokkal többet eszik a kelleténél, mintegy magában raktároz a szűkösebb napokra – illetve mindenben hajlamos lesz a többletfogyasztásra, felesleges felhalmozásra. (Talán ezzel magyarázható társadalmi szinten, hogy a volt szocialista és a többi, nemrég még hiánygazdaságban élő országok lakói sokkal hajlamosabbak mennyiségileg többet vásárolni – a multik nagy örömére – mint amennyire valóban szükségük lenne.)
Mivel a gyermek életben maradásának a biztonság is alapfeltétele, gyakran a védettség-érzet hiányzik, vagy sérül. Az ilyen felnőtt fog mindent hat lakattal zárni, és ideális alanya lesz a biztosítási ügynököknek, esetleg az őrző-védő szolgálatoknak. A mértéktelen szerzési, gazdagodási, birtoklási vágy is eredhet a biztonság igényének torzulásából.
A szeretethiányban szenvedők lesznek azok, akik a szeretettel- szeretetért zsarolják a másikat, vagy akiknél ez a hiány agresszióba fordul. A beteges karrieristák, a rangokat, címeket gyűjtők bizonyára nem kaptak elegendő elismerést szüleiktől. A kisebbrendűségi érzést nagyképűséggel, nagyzási mániával kompenzálók is ide tartoznak. A kis törtetőkben és a nagy zsarnokokban bizony egyaránt ott él egy kicsi gyermek, akit nem (vagy nem jól) szerettek, akire nem (vagy nem eléggé) figyeltek, akiket valamiért (testi adottságaik, képességeik, származásuk) miatt kirekesztettek, megaláztak.
Csak éppen azt nem ismerik fel, hogy olyan vágyakat követnek, amelyeket soha nem lehet kielégíteni. Ahogyan Gandhi mondta: „A Föld képes valamennyi földlakót eltartani, de nem képes egyetlen ember kapzsiságát kielégíteni”. A rang- és címkórságban szenvedőnek egyetlen pozíció sem elég magas, a veszteségtől rettegőnek száz lakat sem elegendő. Épp ezért neurotizálják az embert. A buddhista elképzelésekben ők az „éhes szellemek” képviselői, akik soha semmivel nem laknak jól, semmi sem elég nekik. A fogyasztói társadalom tipikus (és annak haszonélvezői számára pedig egyenesen kívánatos) magatartásformák ezek.

Sajátos helyzetben vannak azok, akik mégis spirituális (vagy annak vélt) igényeiket az alapvetőbb igényeik beteljesülése nélkül – sőt gyakran azok helyett – fordulnak vallási vagy ezoterikus csoportokhoz, szektákhoz, egzotikus tanokhoz, irányzatokhoz. Sokan az akol melegével, (gyakran látszólagos) biztonságával pótolják az életükben fel nem ismert biztonsághiányt, a meg nem kapott szeretet, hovátartozás, elismerés érzését. Mágikus technikáktól várnak védelmet, biztonságot, angyaloktól szeretetet és guruktól elismerést. Egy ezoterikus közösségben valaki azzal szeretett volna elismerést kivívni, hogy minden szabad idejét ott töltötte, és erre igen büszke is volt. Amikor a közösség vezetője megkérdezte, hogy valójában mi helyett, vagy mitől is menekül, ezt fölöttébb zokon vette. Ilyen közösségekben gyakoriak a frusztrált, magánéletükben sikertelen, párkapcsolatra képtelen emberek. Tipikus példa volt erre az az (egyébként tehetséges, eredeti szakmájában sikeres) középkorú hölgy, aki eltaszított, szeretetet sohasem kapott gyermekként nőtt fel, soha nem volt képes meghitt érzelmi kapcsolatot kialakítani senkivel. Különböző ezoterikus közösségeket megjárva, angyalok támogatásával „megbizonyosodott” arról, hogy mindennek az az oka, hogy ő már olyan tiszta és emelkedett rezgésszámú lélek, akihez már egyetlen ember sem méltó. Sajnos miközben az angyalokra várt, zártosztályra került. Az esztétikai igények, csakúgy, mint a transzcendencia-vágy is kielégülhetnek az úgynevezett meditációk során. Az „úgynevezett” kitételt azért alkalmaztuk, mert azok a csukott szemű képzelgéseknek, ahol a „meditáló” csodálatos magasabb világokba, magasztos lények körébe képzeli magát, semmi közük a meditációhoz.
Ott, ahol a spiritualitást kellő emberi és lélektani alapok nélkül, technikákra, guruk ígéreteire, beléjük vetett vakhitre alapozzák, ezt fel sem ismerik, inkább üdvözlik a nyájhoz csatlakozókat, megerősítve bennük, hogy a legjobb helyen vannak, minden rendben van velük. Biztosítják őket arról is, hogy ott tudják önmagukat megvalósítani, és a szellemi fejlődésükre is garanciát vállalnak.
Mindezzel nem akarjuk azt mondani, hogy ezek az utak nem jók, csak azt, hogy nem mindenkinek, és nem mindegy, hogy mikor. A követelményeket több úton is meg lehet határozni, ezek egyike, ha a Maslow szükséglet-hierarchia egyes lépcsőfokainak kielégítettségi szintjét vizsgáljuk meg. Egyszerűbben fogalmazva: először a hétköznapi életünkben kell rendet teremteni! Még egyszerűbben: minél magasabb házat akarunk építeni, annál szilárdabb alapokra van szükségünk.

A hierarchia átértékelődik

De mi a helyzet, ha az alapfokú szükségletek (legalábbis nagy részben) kielégíttettek, és az illető már valóban a szellemi önmegvalósítás és transzcendencia szintjén jár? Mi történik az alacsonyabb szintű igényekkel? Fontosságukat vesztik? Véleményünk szerint nem, csupán átértékelődnek és a kielégítésük igénye, módja változik. A környezet ezt nem mindig tolerálja, az illetőt enyhébb esetben is különcnek, magának való csodabogárnak nézik.
Az „önmegvalósító” emberek jellemzői Maslow szerint:
o A valóságot gyakorlatiasan észlelik, és jól tűrik a bizonytalanságot.
o Olyannak fogadják el magukat és másokat, amilyenek. Magas szintű önismerettel rendelkeznek és visszavonják a projekcióikat.
o Spontán módon gondolkodnak és viselkednek.
o Inkábba a problémákra, mint önmagukra összpontosítanak.
o Jó humorérzékük van.
o Kreatívak.
o Törődnek az emberiség jóllétével.
o Mélyen átélik az élet alapélményeit.
o Erős és mély kapcsolatokat alakítanak ki inkább kevés, mint sok emberrel.
Mint látjuk, nem különleges képességekről van szó, nem arról, hogy levitálni tudnak vagy angyalokkal társalkodnak. Bár a legkülönfélébb, az átlag-emberi képességeket meghaladó kvalitásaik lehetnek, ezeket nem célnak, legfeljebb eszköznek tekintik. A megvilágosodott embert arról lehet felismerni, hogy nem lehet felismerni – mondhatnánk.
A követezőkben azt fogjuk fokról-fokra megvizsgálni, miként változhatnak a szükségleti piramis szintjei az előzőek értelmében:
1. Természetesen továbbra is szükség van az alapvető fizikai-fiziológiai szükségletek kielégítésére. Ezek is célból eszközzé válnak. Az önmegvalósított ember sokkal jobban bírja a nélkülözést, hiányt. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül aszkétává kell lennie, inkább fordítva igaz: a spirituálisan elkötelezett ember számára nem olyan szenvedés például böjtölni, mint aki az evést tartja léte legfontosabb dolgának. A Bibliával élve: „Nem csak kenyérrel él az ember…”
2. A biztonságot nem kívül keresi, hanem önmagában, illetve szellemiekben találja meg. Ez az a sokat emlegetett Ősbizalom, amelyről a Hegyi Beszéd szól: „Ne aggódjatok, hogy mit egyetek, vagy mibe öltözzetek… Ne aggodalmaskodjatok a holnapi nap miatt…” Az ősbizalom a világ rendjében, gondviselésben, dharmában, emberi jóságban való szilárd bizonyosság, amely a véletleneket is kizárja.
3. A szeretet felértékelődik, de inkább az adás igénye, mint a kapás követelése. Ez a szeretet Pál-apostol-i szintje, a feltétel nélküli szeretet felé való haladás. Magában foglalja a buddhista nem-ragaszkodást is, ami a szeretetet adok-kapok szinten megélők számára elképzelhetetlen. Mindenféle közösség, a családtól a szellemi közösségig továbbra is fontos, de más tartalommal töltődik meg.
4. A megbecsülés elsősorban önbecslést, pozitív önértékelést jelent. Ő nagyobb tisztelettel van mások iránt, de egyre kevéssé motiválja, hogy tiszteljék, és hírnevet szerezzen. Autonóm személyiség, aki nem függ mások véleményétől. Megvalósítja a „Bhagavad Gítá” eszményét: „Mondj le a cselekedetek jutalmáról!”
5. A kognitív szint is átalakul: nem a megszerzett tudás mennyisége, hanem annak megélése, megvalósítása, a Hamvas Béla-i „realizáció” lesz a fontos. „Mert nem a tudás által elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat belülről szemlélheti és ízlelheti” – mondotta Loyolai Szent Ignác a „Lelkigyakorlatok”-ban. A tudásvágy a teljesség tudására, a gnosis-ra, vidjá-ra irányul.
6. Az esztétikai szükségletek tudatosul célja a „Harmonia Mundi” vagy „Harmonia Coelistis” megvalósítása a földön. A rend nem a dolgok földi tetszetőssége, hanem azok örök rendje. Hamvas szerint a „praegzisztens rend”, a Rend ideája.
7. Az önmegvalósítás szintjéről igen keveset mondhatunk, hiszen az, hogy a szükségletek transzformációja megtörténhessen, feltételezi a megvalósított „ön-aktualizációt”, ahogyan Jung nevezte. Semmiképpen sem az Ego szintjén álló önmegvalósítók törekvéseiről van itt szó, amelyekkel a világ és önmaguk számára adnak-kapnak bizonyságot saját értékeikről.
8. A transzcendencia igénye, keresése mint megélt transzcendens tapasztalás jelenik meg – sőt mint önmaga és a világ megtapasztalásának egyetlen reális módja. A „színről-színre” látás a „tükör által homályosan” után. De erről éppoly nehéz beszélni annak, aki ezt még nem élte meg, mint a vaknak elmagyarázni a szivárvány színeit.
Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.12.01. 03:48  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Üzenetek az űrpilótáknak?

A tudományos világ csak nemrég óta sejti, hogy valami nincs rendben
azokkal a feltételezésekkel, amely az emberiség eredetével állnak
kapcsolatban. Darwin elmélete is sántít egy kicsit, igaz megdönteni
még nem tudják, de helyállóságában sokan kétel-kednek. Nemcsak a
laikusok, hanem még a tudós elmék is.
Nem egész fél évszázaddal ezelőtt egy svájci szállodatulajdonos vetett
fel olyan kérdéseket, amelyek óriási felháborodást keltettek bizonyos
tudományos körökben, vi-szont mások igencsak elkezdtek gondolkozni
ezeken. Erich von Danikenről van szó, aki talán elsőnek szögezte le,
hogy a földi emberiség eredete talán mégis kapcsolatban áll-hat a
világmindenségben esetleg létező fejlettebb intelligenciák
beavatkozásával. Emiatt vannak bizonyos alkotások, amelyek eredetével
kapcsolatban nincs elfogadható magya-rázat. Talán ő tette fel elsőnek
azt a kérdést, hogy milyen célt szolgáltak egyáltalán a Dél-Amerikában
található, hatalmas, talajba rajzolt ábrák és vonalak, amelyeket a
földi ember nem láthat, viszont magasból, vagy a világűrből alászálló
űrhajósok igencsak megfigyelhetnek. A Nasca-vonalakról van szó,
amelyeket a nasca indiánok készítettek körülbelül másfélezer évvel
ezelőtt, de még mindig nem tudni miért.
A Nasca-vonalak a 20. század elejéig mondhatni teljesen ismeretlenek
voltak, még a harmincas évekig is csak tájékozódási pontként
szolgáltak a pilótáknak. A vidé-ken, tudományos értékkel bíró
kutatómunkák csak a múlt század negyvenes éveiben kezdődtek és ezeket
ismerhette meg a svájci szállodás.
Pontosan ma sem tudni, hogy mikor is készülhettek ezek az ábrák,
amelyeket csak repülőgép-pilóták láthatnak, mert a kormeghatározó
berendezések nem alkalma-sak talajvizsgálatokra. Csak a vonalak mentén
talált agyagedény-törmelékek alapján feltételezik, hogy a rajzok
keletkezésének az ideje valahol az elő századtól a hatodikig
terjedhet. Abban az időben ezen a területen a nasca indiánok éltek, ők
az inkák előtt népesítették be a mai Peru déli partvidéket, de az idők
folyamán kihaltak, illetve beol-vadtak a területet későbbiekben
benépesítő indián népcsoportokba.
A Nasca fennsík felső talajrétege sötét színű, vastartalmú köveket és
palát, illetve vulkanikus eredetű anyagot tartalmaz, viszont ha ezt a
réteget megkaparják, akkor jut-hatunk a világosabb árnyalatú
talajrészhez. Nem tudni, hogy a bennszülött indiánok, akik mintegy
palatáblának használták ezt a vidéket, milyen módon alkották meg a
ha-talmas ábrákat. Még a mai technikai ismeretekkel is eléggé
bonyolult lenne ilyen rajzo-kat készíteni.
A Nasca-vonalakkal kapcsolatban nem is az a kérdés, hogy hogyan
készültek a monumentális ábrák, hanem hogy miért készítették őket a
majd kétezer évvel ezelőtt élt indiánok. Az elmúlt ötven évben sokan
próbálták megfejteni a titokzatos rajzok értelmét, de egyik magyarázat
sem eléggé meggyőző. Egyesek asztronómiai naptáraknak tekin-tették a
rajzokat, mások az ott élő különböző indián törzsek jelképeit
képzelték a képek-be. Akadt olyan kutató is, aki feltételezte, hogy a
vonalak a föld alatt található vízlelőhe-lyeket jelölik, mások úgy
vélekedtek, hogy a vonalak alkotói ílymódon fejezték ki tisztele-tüket
az ég és a hegyek istenei előtt. Erich von Daniken volt talán az első
kutató, aki leír-ta, hogy a korabeli indiánok ezekkel a rajzokkal
üzentek a földön kívülieknek, akik a múltban is többször ellátogattak
a mi bolygónkra.
Nemrégen kiderült, hogy nemcsak Dél-Amerikában vannak a
Nasca-vonalakhoz hasonló talajrajzok, mert találtak a földgolyó más
kontinensein is hasonlóakat. A brit szi-getek ugyancsak bővelkednek
történelem előtt alkotott ábrákban, ezek közül is talán az Oxford
közelében található uffingtoni Fehér ló a leghíresebb.
A rajz egy 110 méter hosszú futó lovat ábrázol és tudományosan is
bizonyított, hogy kora meghaladja a 3000 évet, valahol a késői bronz
korban készült. De nem tudni miért. Feltételezik, hogy egy helyi törzs
lakói vésték a talajba. A felső sötét színű talajré-teg alatt fehér
mészkő réteg van, ezért fehérlik ki a környezetből és látható nagy
magas-ságokból is. Viszont az is érdekes, hogy Fehér lónak csak a
tizedik századtól hívják a rajzot, korábban egy sárkány ábrájának
gondolták, amit Szent György ölt meg egy lán-dzsával. A 19. századtól
kezdve a domb alatti térségben vásárokat tartanak és a helyi lakósság
7 évenként tisztogatja a rajzot, mert a fehér mészkő igen gyorsan
megszürkül.
.Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a történelmi időkben keletkeztek
talajrajzok a világ több táján. 1998-ban Ausztráliában is felfedeztek
egy talajrajzot Marree település közelében. A kép egy ausztrál
bennszülöttet ábrázol vadászás közben, amint valószínű-leg egy
bumeráng eldobására készülődött. Mérete elképesztő: magassága 4,2
kilomé-ter. A világon ez a legnagyobb talajvéset. A talajba 20-30
centiméter mélyen és 35 mé-teres szélességben vésték a rajzot. A
kutatók a helyszínre érkezve megállapították, hogy a talajvéset
nemrégen készülhetett, valaki talán meg akarta tréfálni a kutatókat. A
véset ugyanis traktor által mozgatott földgyaluval készült, amely a
munkálat alatt 400 kilométernyi utat tett meg és feltételezhetőleg
ezidő alatt 300 liternyi üzemanyagot használt el. Minden esetre a
véset készítője ultramodern helymeghatározó készülékkel is
rendelkezhetett, számítógép irányíthatta munkáját, hogy ilyen méretű
rajzot legyen képes elkészíteni.
A kérdés azonban felmerül: a történelem előtti időkben, vagy egy-két
ezer évvel ezelőtt hogyan sikerült maradandó ábrákat vésni a talajba,
amikor még számítógép sem volt?

FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.11.30. 04:27  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Szeretetkapcsolat és függõség

Közeledvén a szeretet ünnepe, egyre többet beszélnek a szeretetteljes, meghitt emberi kapcsolatokról. Úgy látszik, e fogalmak egyre inkább felértékelõdnek bizonyos körökben, törvényszerû ellenhatásaként annak, ahogyan az izmosodó fogyasztói társadalom erõ-pénz-hatalom “Bermuda-háromszöge” uralni látszik a világot. Ám nem árt azt sem megvizsgálni, vajon tényleg a szeretet-e az, ami fenntartja kapcsolatainkat, illetve egyáltalán mûködnek-e azok, vagy csupán ámítjuk magunkat?
Az emberi kapcsolatok pszichológiája csak az utóbbi idõben kezdett foglalkozni azzal, hogy valójában mi is az, ami a kapcsolatainkat fenntartja. Mellbevágó, megdöbbentõ igazságokra jövünk rá, ha egyáltalán van merszünk szembenézni magunkkal. Felnövünk, kapcsolatok bonyolult rendszerét alakítjuk ki, és tudni véljük, mi mozgatja õket: melyiket a társadalmi kényszer, egzisztenciális szükségletek, egymásrautaltság, és melyiket az érzelmek, a szeretet. És ha az utóbbi kapcsolataink rendre zátonyra futnak, akkor is csak ritkán nézünk szembe a tényekkel: felnõtt, független emberek önkéntes kapcsolataiban élünk-e, vagy csak a szeretet illúziójában és infantilis, manipulált függõségekben? A pszichológia szerint bizony sokszor az utóbbiak a jellemzõek, és ezek épp olyan betegségek, mint a drog-, alkohol-, nikotin-, édesség-, vagy éppen a szerencsejáték-függõség, a munkamegszállottság, és éppúgy képesek testileg-lelkileg megbetegíteni, akár beléjük is lehet halni.
A függõségek felismerése azért nehéz, mert az egész társadalom függõségekre épül, és mivel a függõ ember manipulálható, fontos, hogy ne is lehessünk lelki-szellemi értelemben felnõttek, ne válhassunk önállóvá. A függõségek alapjait nálunk a keresztény egyház teremtette meg. Azzal, hogy Isten és a hívek közé kikerülhetelen közvetítõként állították az egyházat, a hit és a függõség elválaszhatalanná vált - biztosítva ezzel az egyházak gazdasági-politikai hatalmát is. A vallási tilalmak - például a szexualitás körül - másfajta függõségeket teremtettek, jelesül épp a szexfüggõséget, a házassági szertartás “holtomiglan - holtáiglan” fogadalma pedig végképp úgy hangzik, mint egy életfogytig szóló ítélet. A világi életben a hûbéri függéstõl a mai politikai klientúra-rendszerig és a fogyasztói társadalom reklám- és fogyasztás- függõségéig is nyílegyenes az út. Jelen társadalmi normáink szerint a függõség természetes, sõt kívánatos, normális állapot.
“Szeretet”-kapcsolatainkban sokkal nehezebb meglátni a függõségeket, hiszen mindenki a szeretetet, szerelmet véli megtalálni bennük, és a legtöbbször valódi, mûködõ kapcsolatoknak is látja õket - legalábbis addig, amíg tartanak. Mindenki a meghittséget keresi e kapcsolatokban és valóban nehezen ismeri be, hogy esetleg éppenséggel a meghittség, az önmagát felfedõ, odaadó õszinteségtõl menekül. Anne Wilson Schaef amerikai pszichológus az ilyen “menekülõ” kapcsolatok alapformainak a szexualitástól, a romantikától és egyáltalán a kapcsolatoktól való függõséget látja.
A szexfüggõség a szexuális forradalom óta nyert igazán polgárjogot. Azelõtt mániás, fixációs, rögeszmés betegségként kezelték. Ma a tömegkultúra, mozi, tévé, pornóipar szerint az a természetes, ha két ember azonnal intim szexuális kapcsolatba kerül. A kapcsolat egyedüli lényegének az ágy látszik. Bár a társadalmi elvárások a férfival szemben fogalmazzák meg, hogy férfiasságának mércéje nemi kapcsolatainak száma, a szexfüggõség mindkét nemre jellemzõ, hiszen a kielégülés azonnali öröme valódi kábítószer, minden problémát, még a kapcsolat életképtelenségét is feledteti, aztán, ha az izgalmi görbe lecsengése után elviselhetelenül sivár ismét a világ, jöhet a következõ dózis. A partner egyre lényegtelenebbé és személytelenebbé válik, esetleg el is hagyható, segédeszközzel pótolható. Ezen a szinten a leépülés éppoly romboló, mint a kábítószer. Súlyosabb esetekben a szexfüggõség a pornográfiához, prostitúcióhoz, voyeurizmushoz, közszeméremsértéshez, vagy szexuális bûncselekményekhez is vezethet. Kölcsönösen szexfüggõ párok akár sokáig a boldog kapcsolat illúziójában élhetnek, ám ez valójában nem is kapcsolat, csak két egoista és magányos ember használja egymás testét saját élvezetére. Végül már nem is a testiség a fontos, hanem a kielégüléssel járó tudatállapot. (Sajátos módon a cölibátushoz való rögzülés is lehet függõség, az elfojtott vágyak mazochista öröme.) Valószínûleg igen szomorú képet kapnánk, ha az emberek õszintén elmondanák (ha tudnák), miért vannak együtt a másikkal.
A romantika-függõnek, szemben a szexfüggõvel, a nemiség nem olyan fontos, akár el is maradhat. Az õ álma egy gyertyafényes pezsgõs vacsora, kéz a kézben andalogni a holdfényben, egy egzotikus szigeten pálmák alatt szürcsölni a koktélt - a legsziruposabb filmekben és az utcai árusoknál kapható lektûrökben valóban ilyen a szerelem. Itt, amint látható, a formaságok a fontosak. Bár valójában ahogy a nemi együttlét, úgy a romantika is együtt jár a szerelemmel, itt sem a szerelem, hanem az illúzió a lényeg - a függõ beteg illúziója. A másik szereplõ itt is lényegtelen, lecserélhetõ (de lehetõleg az elõzõnél sármosabb, vagy szexibb partnerre, hogy mindenki utánuk forduljon). Bár a romantika-függõ, ha megfelelõ (és megfelelõ anyagi lehetõségekkel rendelkezõ) partnerre talál, szintén meg van gyõzõdve arról, hogy tökéletes szerelemben él, valójában semmit sem tud a másikról, egy idegennel él és valósítja meg serdülõ-korából ittragadt ábrándjait. Sok romantika-függõ a “mi vagyunk az ideális pár” ábrándját kergeti, illetve ezt a látszatot kívánja fenntartani a külvilág elõtt. Ebbe a képbe a valódi egymásra figyelés, közös munka, áldozatvállalás, a mindennapok nyûgei nemigen férnek bele, és a csodás kapcsolat zátonyra futhat a “ki vigye le a szemetet?” fogas kérdésén. Hihetelenül sok ilyen pár, ilyen házasság van. Bár minden külsõség a meghittséget sugallja, az igazi bensõséges kapcsolatot az ilyen ember sem vállalja. Olykor az egyházak is ilyen házasság-képet sugallnak (vagy éppen a romantikus “tiszta”, szent élet ábrándját), és a függõségi társadalom is minden erejével támogatja az ilyen infantilizálást, elõsegítve, hogy egyre kevésbé nézzünk szembe önmagunkkal, a másikkal, a valós élettel.
A kapcsolat-függõk valóban sajnálatra méltó, szerencsétlen emberek. Betegesen félnek a magánytól. Azt sem veszik tudomásul, hogy egy tönkrement kapcsolat után természetes igény lehet valameddig egyedül maradni, rendezni a soraikat, önmagukra találni, eszelõsen hajszolják a következõt. Mivel a társadalom elvárja, hogy egy felnõtt ember családban, párkapcsolatban éljen és az egyedül álló a kirekesztettség, értéktelenség (senkinek se kellek) érzését élheti meg, ezt elkerülendõ az ilyen embernek sem a partner, hanem maga a kapcsolat a fontos, mindegy, kivel és mi áron. Látszólag a másik emberért él, mindent megtesz érte (valójában csak a kapcsolatért), a már megragadott kapcsolatot pedig minden eszközzel stabilizálni akarja, például alig ismerte meg a másikat, máris a házasságról beszél. Intelligensebb kapcsolatfüggõk a kommunkáció és a kapcsolatok összes kézikönyvét betéve tudják és valóban nehéz lehet rájönni, hogy valóban nem a másik ember a fontos a számukra. Ha a kapcsolat válságba kerül, az ilyen ember még akkor is mindent megtesz a fennmaradásáért, ha belül érzi is, hogy folyamatos györtõdés az egész, amibõl a legjobb lenne kiszállni. Ezt úgy élik meg, hogy áldozatot hoznak a másikért, a családért és bármilyen kompromisszumra, önmaguk feladására is készek, hogy a kapcsolat - legalábbis kifelé - fennmaradjon. Gyanítható, hogy kölcsönös kapcsolatfüggõségen alapul sok “nyitott” házasság, vagy ahol a felek úgy érzik, hogy a gyerekek, a lakás, vagy az egzisztenciájuk miatt kell együtt maradniuk. Valójában az egész kapcsolat hazug, nem mûködik, nem létezik. A pszichózis határesete, hogy valaki nem is kapcsolatban, csak a kapcsolat illúziójában él egy olyannal, akinek az egészrõl fogalma sincs. Ezt meg lehet úgy élni, mint egy romantikus, titkos szerelmet. A pszichotikussá váló kapcsolatfüggõ pedig akár ölni is képes, vagy öngyilkos lehet az illúziója megvédéséért.
A fenti három függõség jelentkezhet egyedül, valamelyik másikkal, vagy teljesen más jellegû függõséggel (drog, alkohol stb.) együtt, a függõ ember pedig gyakran választ szintén valamilyen más függõségben szenvedõ partnert, aki a kapcsolaton belül éppúgy a saját illúzióit kergeti, saját maga számára próbálja nemi vonzerejét, lelki gazdagságát, értékességét, jóságát, vagy áldozatkészségét bizonyítani. Hazudnak egymásnak és hazudnak önmaguknak is.
Milyen lehet ezek után az igazán mûködõ, szereteten alapuló kapcsolat, és hogyan lehet kigyógyulni, ha függõségben élünk?
Legelõször is azt kell felismerni, hogy illúziókban élünk, kapcsolataink nem valódiak, nem mûködnek és függõek vagyunk. Azaz: nem önmagunk, és nem a saját életüket éljük. Ráadásul önzõ módon, és nem is a társunk, hanem a függõségünk fenntartása volt eddig a fontos a kapcsolatainkban. A gyógyuláshoz elõször is önmagunkkal kell jóban, bizalmas viszonyban lenni, nem hazudni, nem színlelni magunk elõtt. Fel kell ismerni a szükségleteinket, megismerni és vállani az érzéseinket - és ki is mutatni õket. Ennek nincs igazán kultúrája nálunk, mintha szégyellni való lenne, hogy érzõ lények vagyunk. (Nem kell persze a másik végletbe esni, a New Age hívei például gyakorta kéretlenül is nyakonöntik egymást érzelmi zûrzavarukkal, vagy összetévesztik azt, hogy más dolog beszélni az érzelmekrõl - gyakorta fölöttébb sziruposan - és más megélni õket.) Önzõ megnyilvánulásainkat is néven kell neveznünk. Ha felismertük az érzéseinket és igényeinket, és meg is tudjuk osztani másokkal, meg kell tanulnunk önálló, független lényként elfogadni, így szeretni a másikat, azért, ami, hibáival együtt, és felismerni és elfogadni az õ szükségleteit, akkor is, ha nem feltétlen esnek egybe a mieinkkel. Meghagyni neki a saját terét, intimitását, belsõ világát. Sem a testét, sem a lelkét nem kisajátítani. Tudni, hogy a kapcsolat fejlõdik, semmit sem szabad siettetni, sem erõltetni. Nem dönteni a másik helyett. Nem megkövetelni, hogy minden pillanatát, minden gondolatát ossza meg velünk. A felelõsségvállalás nem jelenthet zsarnokságot. A meghitt kapcsolatban mindkét fél érzi, mikor és hogyan ossza meg társával az idejét, gonolatait, örömét, bánatát. Méltányolni kell, mikor akar a másik velünk lenni, és mikor egyedül. Elfogadni, hogy neki is lehet rossz napja. Nem magunkat okolni, ha rosszkedvû, de nem is õrá fogni, ha nekünk nem mennek úgy a dolgok, ahogy szeretnénk. Úgy kell szeretni a másikat, hogy közben önmagunk maradunk, éljük, nem adjuk fel a saját életünket, és hagyjuk, hogy a másik is önmaga maradhasson. A nagy titok: úgy válni eggyé, hogy közben mindkettõ megmaradjon. Az “egy test, egy lélek” nem más romantikus illúziónál, csak újabb függõséghez vezetne. Az igazi szeretetkapcsolat egy segítõ, támogató energiacsere a két ember között. Az ilyen kapcsolat látványos külsõségek nélkül is õszinte öröm mindkét fél számára. És bizony tudni kell azt is, hogy a kapcsolat véget is érhet, tudni kell elmenni és elmenni hagyni a másikat.
Mindez azt jelenti, hogy egy mûködõképes szeretetkapcsolathoz két felnõtt ember szükséges. Rá kell jönnünk, azok vagyunk-e, és mindent megtenni a felnõtté válásért. Ez csak akkor lehetséges, ha spirituális lényünket is felismerjük. Minden szellemi út és minden, a magasabb spirituális létezésbe vetett hit segítségünkre van. Minél több jogilag nagykorú ember lesz valóban felnõtt és minél több valódi szeretetkapcsolat alakul ki, annál közelebb jut az egész infantilizált civilizációnk a felnõttséghez - és ha valamire, erre igazán szüksége van.

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.11.29. 05:02  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Sorsok és események
Büntetés vagy megváltás?

Sok ember feltette már a kérdést magában, miért van az, hogy olykor egy tömeges katasztrófa következtében az emberek százai, olykor ezrei halnak meg. Vajon ezek az emberek valamilyen korábbi bűneikért kapják a büntetést, hogy életük legszebb éveiben távozzanak az élők világából, vagy számukra ez megváltás, esetleg valaki más intézkedik sorsuk felől, mert földi küldetésük ideje lejárt volna? Mit mondanak erről a mediális közlések?
A földön élő emberek sorsa a lét második szférájában pecsételődik meg. Felsőbb utasításra itt történik – többek között -, a sorsok és a sorssal kapcsolatos események eldöntése. Nézzük meg, hogy egy földi katasztrófát milyen esemény és milyen szereposztás előzi meg.
Egyes emberek sorsát egy tragédia – tegyük fel, egy gyorsvonat kisiklása fogja megpecsételni. A szférákbeli összejövetelen az emberi sorsokat irányító őrangyalok és vezetőik erről tanácskoznak.
- Mai összejövetelünk témája egy emberbaráti cselekedet előkészítése lesz. Meg kell szervezni egy vonat-összeütközést, amely során többen el fogják hagyni földi száműzetésüket, tekintettel arra, hogy küldetésük ideje lejárt és lelki fejlődésük érdekében fejlődésük további feltételeit a szférákban fogják megtalálni. – Közben az őrangyalok Európa térképén tanulmányozzák a vasúti pályák vonulatát, majd megjelölik azt a pontot, ahol véghezvihető lesz a vasúti katasztrófa.
- Az összeütközés a hibás váltóállás eredménye lesz. Az első váltóőrt el kell távolítani munkahelyéről, mert jó erkölcsű, becsületes ember. A baleset idején a második őr fog teljesíteni szolgálatot, őt pedig meg kell büntetni javíthatatlan iszákossága miatt. A két váltóőr védangyalai eltávoznak, hogy az utasítások szerint cselekedjenek.
- A gyorsvonat első két kocsija összeroncsolódik, ide azokat kell helyezni, akik a karma rendeltetésének lesznek áldozatai. A mozdonyvezető és a fűtő meghal. Mivel a vonat vezetőjének az ideje még nem járt le, gondoskodni kell arról, hogy valamilyen váratlan betegség miatt munkaképtelenné váljon és hogy találjanak valaki mást helyettesnek. A harmadik és a negyedik kocsi utasai csupán sérüléseket fognak elszenvedni. A szerelvény többi része sértetlen marad.
- Védencem nagykereskedő – állt fel az egyik őrangyal -. Unokahúgának gyámjául nevezték ki, de egy nyereség reményében most kockázatokba készül bocsátkozni. Most a tavaszi lóversenyekre készül.
- A harmadik kocsiban kell elhelyezni – mondja a magas rangú őrangyal. – Kisebb belső vérzés és két napi öntudatlanság fogja megakadályozni őt bűnös szándékában. Mire felépül, a versenyek lezajlanak és megmarad a gyámolt pénzte, ami könnyen elveszthetett volna.
- Az én védencem képviselő – állt fel a következő őrangyal.- Igazi demagóg. Hajszolja a népszerűséget, közönséges karriervadász. Ideje a Földön lejárt.
- Az első kocsiban kell elhelyezni. Agyrázkódás fog vele végezni.
- Az én védencem hivatalnok – szól közbe a következő őrangyal. – Három évvel ezeklőtt nagy összegű pénzt sikkasztott el. Bűne még nem derült ki.
- Kerüljön a harmadik vagonba. Szenvedjen kartörést. Azt a kezét, amellyel ellopta a pénzt, amputálják le.
- Az enyém foglalkozása ékszerész. Ideje lejárt. Feleségével és fiával üzleti ügyben kell, hogy elutazzanak. Fia lelke orvosként vállalt feladatokat.
- A fiút magas láz fogja meggátolni, hogy útra keljen. Anyja mellette fog maradni, apja majd az első kocsiban talál magának helyet.
- Az én védencem eléggé népszerűtlen ügyvéd. Még három éve van hátra.
- Késsen le a vonatról.
- Szelíd, jó embert képviselek. Anyja temetésére utazik, rendelt ideje még tizenkét év.
- Az utolsó kocsiba!
- Az én védencem özvegyasszony. Eljött az ideje, de nem szándékozik sehová utazni.
- Sugalmazd neki, hogy látogassa meg beteg nővérét és üljön a második vagonba.
- Védencem egy újgazdag. Kártyázásban csalt, partnere emiatt öngyilkosságot követett el. Most Olaszországban akar magának menedéket keresni, ott akar maradni, míg a kínos ügyet el nem felejtik.
- Az első vagonban kell őt elhelyezni. Összeütközéskor mellkasa fog összeroncsolódni. Hrom óráig tartó szenvedés után fog belehalni sérüléseibe.
- Az én védencem ünnepelt táncosnő. Gazdag férfiakra vadászik, akiket elcsábításuk után mindenükből kiforgat. Legutóbbi botránya miatt utazik külföldre.
- A négyes számú kocsiba kell őt irányítani. Mindkét lába súlyos zúzódásokat fog szenvedni, később a bal lábát amputálni fogják.
- Én egy nemzetközi kalandorra ügyelek, aki házasságszédelgő, kém és hamiskártyás. Megunt partnernőjét legutóbb a maffia kezére játszotta, akik a nőt meggyilkolták.
- Az első kocsiba kell ültetni. Az összeütközéskor a folyóson fog dohányozni. Az ütközés ereje kitaszítja az ablakon és a kocsi alá fog zuhanni. Életfonalát néhány órát tartó fuldoklás után kell elvágni.
- Az én védencem a titkos rendőrség tagja. Kezéhez sok megkínzott ember vére tapad. Gyilkosságot is elkövetett.
- Az első kocsiba vele. A beszakadó fémváz letépi majd a lábait és szét fogja roncsolni több belső szervét. Haláláig maradjon eszméleténél.
- Az én védencem egy léha, szerelemre vágyó fiatalasszony. Könnyelmű és meggondolatlan. Most legújabb barátjával szökik, hogy zavartalanul éljen érzéki szenvedélyének.
- Üljenek a harmadik kocsiba. A parázna nő arcát az üvegszilánkok vagdalják össze és tegyék csúffá egész életére. Csábítója sérüljön meg a torkán, hangszálai roncsolódjanak el, aminek következtében némuljon meg.
- Védencem egy párt nagy reményű vezető kádere. Nem egyenes ember. Most egy pártkongresszusra utazik.
- Vezesd a négyes kocsiba. Sérüljön meg a homlokán, aminek következtében rövidesen meg fog vakulni.
- Az enyém egy híres bankár. Anyagias és pénzsóvár ember. Húsz évig tartó házasélet után vált el a feleségétől és most újra megnősült. Nászutra utazik Velencébe.
- Utazzanak a feleségével a második vagonban. A nőt a halántékán érje a halálos ütés, fájdalmat ne érezzen. Férjét hátramaradó életében szívbántalmak késztessék gondolkodásra.
Így ért véget egy ülés a második földi szférában. Később minden a szervezés szerint történt meg. Lelkek nagy serege várakozott a kijelölt ponton. Ott voltak a védangyalok, a fehér köpenyes túlvilági orvosok és betegápolók, valamint az átköltözők korábban elhunyt hozzátartozói és mindazok, akik valamilyen formában szerepet vállaltak. Sorsát egyetlen ember sem kerülte el, némelyik számára a halál-büntetés lett, másoknak megváltás. Volt, aki halálával a karmájának adózott, de volt köztük olyan is, akinek egyszerűen a földi ideje lejárt, távoznia kellett.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.11.28. 01:52  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Spirituális gőg

„Semmire sem vagyok olyan büszke, mint a szerénységemre”
(lehet, hogy Woody Allen mondta?)

Sokféle magatartásra nevelnek bennünket. Az egyik ember gyerekkorától mindig azt hallja: „Mutasd meg, mit tudsz, neked kell a legjobbnak lenni, sőt ezt mindenkinek meg kell tudnia!”, míg a másikat arra tanítják, hogy maradjon a háttérben, legyen csendes, visszahúzódó, ne vonja soha magára a figyelmet. Az egyikből aktív, sőt kihívásokat kedvelő, konfliktusokba belemenő ember lesz, míg a másik inkább kerüli a konfrontációt. De a legcsendesebb, legvisszahúzódóbb emberben is ott a vágy, hogy valaki figyeljen rá (legalább szűk családi körben), értékelje és elismerje. Mindenki érzi ugyanis, hogy miben egyéni, miben különbözik a többiektől. Éz ez így is van rendben, hiszen az elismerés, elfogadás alapvető szükségletünk, a nyugati ember pedig alapvetően individualista, fontos számára a saját értékességének, egyediségének tudata – ha ez nem így van, az súlyos lelki problémákhoz vezet. Valójában „átlagember” nem is létezik, legfeljebb a statisztikákban.
Sok esetben nehéz megállni viszont – és fejlett személyiséget igényel – hogy se alul, se túl ne értékeljük önmagunkat. Önmagunk túlértékelése a gőg, felfuvalkodottság, nagyképűség, önteltség, népiesen „kivagyiság”, amit a görögök hübrisznek neveztek és a legsúlyosabb jellembéli fogyatékosságok egyikének tartották. „Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik!”- figyelmeztet a Biblia is. Sokminden teheti az embert gőgössé: a származása, jó kapcsolatai, faji hovátartozása, anyagi helyzete, testi adottságai, ereje vagy szépsége, férfiúi vagy női vonzereje, hatalma, beosztása, hivatása, szakmai sikere, szellemi kapacitása – és még sorolhatnánk. Ha őszinték vagyunk, be kell vallani magunknak, hogy a hübrisz valamilyen téren bizonyára már bennünket is megkísértett. Azután vagy beláttuk, hogy nem jó úton járunk, vagy hagytuk megerősödni, hiszen végtére is nagyon kellemes érzés különbnek lenni másoknál!
Szellemi foglalkozású embereknél ezt nevezik spirituális gőgnek. Lehet valaki tudós, művész, gyógyító, valós vagy vélt kiválóságának érzése könnyen fefuvalkodottá teheti. Csak míg egy dagadó izmú testépítőnél elnéző mosollyal nyugtázzuk a túltengő öntudatot (Muhammad Ali már eléggé szétboxolt aggyal állította, hogy „Én vagyok a legnagyobb!”), szellemi embernél azért elvárnánk a reálisabb önértékelést.
A gyógyítókat és sprituális, ezoterikus területeken ténykedőket talán méginkább hatalmába kerítheti a gőg démona. Vannak óriási tudású, kivételes képességekkel, energiákkal megáldott gyógyítók, akik olyan betegeket gyógyítanak meg, akikről mások már lemondtak. Másoknak parafenomén képességei vannak, szellemi látók, vagy más, nem hétköznapi tulajdonságokkal rendelkeznek. A legtöbbjük szerényen, alázattal kezeli képességeit, áldásnak tartja, munkáját szolgálatnak tekinti. Sajnos nem mindenki ilyen. Ahogy a beteg emberben visszatetszést vált ki a kórtermen felsőbbrendűsége teljes tudatában átvonuló professzor, ugyanúgy a fenhéjázó, szakkifejezésekkel dobálózó természetgyógyász is. Sőt talán még jobban, hiszen az ilyesmi a természetgyógyászat deklarált elveivel sem fér össze. Szerencsére ez egyre ritkábban (?) fordul elő, hiszen a „hőskor” önjelölt csodadoktorai után egyre több jól képzett, és emberileg is megfelelő gyógyító praktizál.
Ha a különleges képességek önismeret nélkül, egy fejletlen személyiségű embernél jelentkeznek (aki ettől még óriási tudással, tudományos fokozatokkal rendelkezhet), szinte törvényszerű az elcsúszás. A „szimpla” nagyképűség ilyenkor felsőbbrendűségi- és kiválasztottság- érzéssel, omnipotencia (mindenhatóság) -tudattal társulva nagyzásos téveszmerendszert alakíthat ki. Ki ne találkozott volna (legalább hírből) az elmúlt években olyan, egyébként tehetséges gyógyítókkal, akik Isten egyedüli kiválasztott, meghatalmazott képviselőinek hitték-hiszik magukat, a legjobb és leghatékonyabb módszerek birtokosainak, akiknek szavára maga Isten jön segédkezni? Vagy olyanokkal, akik angyalokkkal, sőt inkább arkangyalokkal társalognak (bár furcsa, hogy miért mond ugyanaz az állítólagos arkangyal valamennyi földi közvetítőjének mást és mást)? Lélektanilag kicsit is képzett ezoterikus, ha a „Folyamatosan kapom fentről a tanításokat” kitételt hallja, nem megvilágosodott bölcset, hanem egy fejletlen, megrekedt személyiséget lát maga előtt. Nem mintha nem lehetne valóban szellemi entitásokkal kommunkiálni, vagy ne kapna mindenki folyamatosan „fentről” inspirációkat, hanem mert ha látja az egész személyiséget, hétköznapi életét, kapcsolatait, ezek bizony nem a szellemi felsőbbrendűséget mutatják. A következő lépésben szokták eltévelyedett emberek magukat hajdanvolt kiválóságok reinkarnációjának tekinteni. Az elmúlt évtizedekben több olyannal találkoztam, akiket Isten párhuzamosan és egymástól függetlenül bízott meg azzal, hogy közeledvén a végítélet, gyűjtsék össze a 144 kiválasztott túlélőt. Volt, aki meg is kért, hogy lennék ezen szerencsések egyike, amit méltatlanságomra és bokros teendőimre hivatkozva sikerült elhárítanom.
Sokszor a spirituális gőgnek még ennyi alapja sincs. Vannak, akik jól meg tudják lovagolni azt a vágyat, hogy sokan szeretnének valamilyen módon „különlegessé” válni. Lehetőleg úgy, hogy ezt minél többen lássák is. Akinek a képességei, sorsa nem tették lehetővé, hogy kiemelkedjen a „szürke” tömegből, szívesen elmegy egy tanfolyamra, ahol beavatásokat vagy címeket adományoznak, egy-két nap, vagy pár hétvége alatt. Most ne azt firtassuk, mit érnek ezek az oklevelek, mi van mögöttük, hanem hogy mit tesznek az ilyenre fogékony emberrel? (Egyszer a egy „gyógyító” azzal kérkedett, hogy egyetlen kezeléssel meg tudja gyógyítani a rákosokat. Miből gondolod ezt? - kérdeztem tőle. – Hát abból, hogy egyik se jött vissza a következö kezelésre – volt a büszke válasz.) A gyorstalpalón beavatott, gyógyítóvá, mágussá, táltossá, mesterré és még ki tudja mivé kinevezett hallgatók a papír mellé egy megalapozatlanul túltengő önbizalmat is kapnak. A keletiek hamis tudatnak neveznék ezt a jelenséget. A „tudó” ember nem biztos, hogy különb a nem tudónál. Az ember értékét, emberi minőségét nem a felhalmozott tudás, de nem is a különleges képességek adják, hanem az olyan lelki, érzelmi kvalitások, mint a segítőkészség, szeretet, tisztelet, empátia, jóakarat.
Valamennyiünkkel előfordul, hogy túlértékeljük képességeinket, lehetőségeinket. Kezdő gyógyítók „ide nekem az oroszlánt is” mentalitással fognak reménytelen esetek gyógyításához, még akkor is, ha a leggondosabban figyelmeztették őket a lehetőségekre és korlátokra. Amikor megtanulunk egy új módszert, természetes is, hogy nagyon akarunk, és nagyon hiszünk a hatékonyságában. Azután lassan belátjuk képességeink, tudásunk és módszereink korlátjait – ha hajlandók vagyunk ezekkel szembenézni. Ha nem, inkább becsukjuk a szemünket, nem vesszük észre a tényeket, csak hogy fenntartsuk saját nagyságunk érzetét. Ebben a fázisban próbálják meg némelyek különleges öltözettel, szokásokkal, allűrökkel, hangzatos szólamokkal, „fenti” kapcsolataikkal saját jelentőségüket kiemelni. Az ilyen ember pedig egyre komikusabbá, sajnálatra méltóbbá válik a külvilág előtt.
A fenti mentalitás velejárója, mintegy lepelző trükkje, hogy egyre több szó hangzik el hitről, szeretetről és alázatról – amire gyakran a szavakon túl semmi sem utal. Ez pedig nem csak azért veszélyes, mert hazugsága könnyen lelepleződik, hanem mert ténylegesen a fejlődés gátjává válik. A legnagyobb tanítók, megvilágosodott bölcsek a legszerényebb emberek a világon, semmi sincs annyira távol tőlük, mint az öntömjénezés. Talán a legismertebb példa: a Dalai Láma, ha önmagáról kérdezik, mindig azt mondja, hogy ő egy egyszerű tibeti szerzetes, és nincs benne semmi különleges. És biztosak lehetünk benne, hogy ezt így is gondolja. Valamennyi spirituális irányzat ugyanis arról beszél, hogy az utunk az individualitás folyamatos átértékelése (és nem durva lerombolása) révén valami egyetemesség, egység megélése, elérése felé vezet, a spirituális gőg pedig pont ellenkező irányba, az eltávolodás, elszakadás, az egy-ség helyett a különb-ség felé sodor.

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.11.27. 01:40  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
Az emberiség alkotói
Újabb elméletek

A nemrégen nyilvánosságra hozott Pentagon-tanulmány, amely szerint a Föld klimájában hamarosan radikális változás következik be, ismét felelevenítette a szakemberek érdeklődését arra az eseménysorozatra, amely miatt körülbelül 65 millió évvel ezelőtt, a dinoszauruszok rövid idő alatt kipusztultak és eltűntek a Föld felszínéről. Hetvenmillió évvel ezelőtt ugyanis még a csúszómászó óriások uralták a Földet. Gigantikus óriásgyíkok, félelmetes szauruszok voltak ezek, amelyek között voltak szárazföldi óriások, úszó csúszómászók és repülő madárelődök. Uralmuk 150 millió évig tartott.
Hogy ez milyen hosszú időszak, elég ha összehasonlítjuk az emberszabású lények megjelenésével, amelyek legfeljebb 6 millió évvel ezelőtt tűntek fel. Tudományos szemszögből nézve az őslényeknek rengeteg idejük volt arra, hogy alkalmazkodjanak a földi viszonyokhoz és fejlődjenek, sokkal több idejük volt, mint az embernek. Mégis az őslények máról-holnapra kipusztultak. Lehetetlennek látszik az a feltevés, hogy fejlődésükben elértek egy csúcspontra és további fejlődésük vonalán vereséget szenvedtek. Pedig egy százötven évig fennmaradó faj nyugodtan tekinthető tartósan alkalmazkodó fajnak.
A Föld felszínén kevés olyan állatfaj maradt fenn, amelynek kora többszáz-millió évre tehető. Ezek között vannak a rákok, amelyek semmit sem változtak keletkezésük óta, vagy a csótányok, amelyek a mai napon is vidáman élnek és szaporodnak.
A dínókat nem éghajlat-változás pusztította el
Az utóbbi időben olyan nézetek is szárnyra kaptak, hogy az óriáshüllők kipusztulását nem okozhatta valamiféle éghajlati változás, mert egy részük ezeknek a csúszómászóknak az óceánokban éltek, és az óceánok vizére a hirtelen beállt klimaváltozás nincs nagy hatással.
Vagy talán az őslényeknek egy felsőbbrendű élőlény-forma okozta volna a kipusztulását? Ennek azonban bizonyára nyomára bukkanak volna a kutatók a különféle ásatások alkalmával. Az sem feltételezhető, hogy az ember emlősállat-ősei dinoszaurusz tojásokkal táplálkoztak volna, és ílymódon fokozatosan az ősállatok utód nélkül maradtak. De mi van akkor az ichtyoszauruszokkal, amelyek az óceán vizében éltek és tojásaikat olyan helyekre rakták le, ahol egyetlen fajtaellenségük sem férhetett hozzá?
A botanikusok egy része amondó, hogy valami miatt a Föld növényzete alakult át és az új fajták túlságosan keményeknek bizonyultak a régiekhez viszonyítva és emiatt az ősállatok számára nem voltek ehetőek. Más szakemberek ezt a feltevést is kizárják, azzal bizonyítják magukat, hogy a Galapágos szigeten élő óriásteknősök sem pusztultak el a keményebb növényfajok megjelenése után.
Asz sem valószínű, hogy bizonyos fajok, amikor fejlődésük során elérnek egy kort akkor kiöregednek, elaggottá válnak és végül kipusztulnak. A genetikusok szerint azonban a genetkiai kód fenntartó ereje nem engedi, hogy egy faj minden ok nélkül önmaga pusztjon


Mit okozhat egy kozmikus katasztrófa?
Néhány hónappal ezelőtt felröppent egy hír, hogy egy üstökös-óriás közeledik a Föld felé és ha az emberiség nem tesz semmit sem, akkor a két égitest össze fog ütközni egymással. A föld az ütközés miatt ki fog billenni helyzetéből, más útvonalat fog követni keringési pályáján és eléképzelhetetlen változások következnek majd be bolygónk felszínén. Ez a hír késztetett néhány orosz tudóst annak a véleményének közzétételére, hogy a dinoszauruszok végét is egy olyan csillag szétrobbanása okozhatta, amely viszonylag közel volt naprendszerünkhöz, a robbanás alkalmával keletkezett sugárzás sűrűségét egy szupernóva még meg is növelte.
Az Egyesült Államokban már huzamosabb ideje figyelik és tanulmányozzák azokat a csillagokat a világmindenségben, amelyeknek felrobbanásakor nagymértékű sugárzás keletkezik. A Földet a kozmikus részecskék bombázásától bolygónk mágneses terének intenzitása óvja. A mérések szerint azonban ez a mágneses tér egyre jobban gyengül és másfélezer év múlva a minimumra fog csökkenni. Lehetséges lenne, hogy hetvenmillió évvel ezelőtt egy heves kozmikus bombázás időszaka egybeesett a Föld mágneses terének csökkenésével és ez egy mutációs hullámot idézett elő? Mert ekkor kezdtek kipusztulni a dinoszauruszok – és ekkor születtek meg azok az emlősök, amelyekből az ember is kialakulhatott.

Ezoterikus feltevés
Az ezotéria hívei ezekből az elméletekből kiindulva egy újabb feltevést hoztak nyilvánosságra. Azt, hogy a dinoszauruszokat elpusztító csillag felrobbanása egy mesterségesen létrehozott kozmikus jelenség volt. A robbanás abból a célból történt, hogy elindítson egy másfajta fejlődési vonalat, amelynek a vége egy egészen új értelmes lény. Az embert igen magas fejlettségű lények alkották meg, az ő képességeik úgy viszonyulnak a mai ember képességeihez, mint a mi jelenlegi képességeink a virusokéhoz. A magas fejlettségű lények – nevezhetjük őket isteneknek is, vagy a világmindenség urainak -, jól ismerik a fizika és a genetika törvényeit. Képesek elindítani egy olyan eseménysorozatot, amely talán nem fog véget érni az emberrel, hanem olyan magas fejlettségű istenek születnek majd meg idővel, amilyenek maguk az alkotók.
Étrdekes az az elképzelés, hogy az emberi forma talán nem is számít ritkaságnak a világmindenséágben. Lehetséges, hogy az emberi forma a világegyetem értelmes lényeinek állandó formája. Tény az, hogy a mi civilizációnk még nagyon messze van a tökéletességtől, agyunknak mi még a tizedrészét sem használjuk ki és fogalmunk sem lehet arról, milyen lehet egy civilizáció, amelynek emberhez hasonló lényei agyukat száz százalékban kihasználják.
Van egy elképzelés, amely szerint a világmindenség fejlett lényei hetvenmillió évvel ezelőtt megállapították, hogya Föld nevű bolygón a fejlődés zsákutcába került, a 150 millió évvel korábban megalkotott csúszómászók sehova sem fejlődtek, ezért az értelmes lények, hogy növeljék „eszes testvéreik” számát, megfordították a fejlődés irányát és egy másmilyet indítottak el azzal, hogy a dinoszauruszokat kipusztították és megalkottták az emlősök új vállfaját. Hogy ez a fejlesztés-változás hová fog elvezetni, azt még nem lehet tudni, de kevésbé hihető, hogy a ma élő ember volt a cél…
Lehet, hogy az értelmes lények elhatározták, hogy kiirtják a mi fajunkat is és útjára bocsátanak egy másikat, amely talán nem fog saját pusztításán fáradozni minden cselekedetével azzal, hogy környezetét mérgezi és saját embertársait gyilkolja a legkegyetlenebb módszerekkel.
FÁY Gábor
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



Karsay   2018.11.26. 06:58  Hozzászólás
AvatarSpirituális tanító

Hozzászólások: 1356
Csatlakozott: 2017.07.16. 08:01
Tartózkodási hely: Budapest IV.
 
A siker – és az árnyéka

Kétségkívül napjaink egyik fölöttébb nagyra értékelt fogalma, emberi tulajdonsága a siker, a sikeresség. A média naponta közöl sikersztorikat, riportokat sikeres emberekkel, amelyek lélektani hasznossága legalábbis megkérdőjelezhető. Túl azon, hogy mint az életben egyre több helyütt, itt is amerikai sablonok átvételéről van szó, a szándék nem eleve rossz: megmutatni befutott emberek példáját az érvényesülési problémákkal küszködőknek: lásd, nem lehetetlen, ez neked is sikerülhet, csak akarnod kell. De így van-e valóban? Igaza volt-e Napóleonnak, hogy minden közkatona a tarsolyában hordja a marsallbotot, vagy követhető-e ma is a Rotschildok, Rockefellerek példája, akik egy kosár zöldséggel kezdtek a piacon és mára milliárdos üzletbirodalmak tulajdonosai? Vagy egyáltalán, ez-e az az életviteli minta, amelyet mindenkinek követni kell(ene)? A tapasztalatok szerint az ilyen példák bemutatása legalább annyi emberben ébreszt ellenérzéseket, olyanokban, akik úgy gondolják, ők nem tudják, vagy nem is akarják ezt a mintát követni.
Talán nem csak a fogyasztói társadalom hajlamos egy-egy életstílust követendő mintává, etalonná tenni, de a média befolyásoló (sőt manipulatív) lehetőségei ma eddig nem látott mértékben tudják az embereket hatásuk alá vonni. A ma bálványai (szaknyelven idolok): a sikeres üzletember, menedzser, bankár, vállalkozó, sportoló, popsztár, filmcsillag, média-személyiség, esetleg politikai vezető. A sikert többnyire úgy értelmezzük, hogy valamilyen nyilvánosság előtt folyó tevékenységhez van kötve, és attól lesz valaki sikeres, hogy mások annak tartják, illetve sokan ismerik őt. Tehát: a siker attól lesz siker, hogy a külvilág annak ítéli meg és folyamatos visszajelzéseket ad erről. De lehet-e valaki sikeres a magánéletében? Lehet-e sikeres egy édesanya, családfő, vagy barát, ha egyébként senki se ismeri? Lehet-e sikeres egy gyári munkás? (A sztahanovista mozgalom megpróbált pár évtizede sikeres esztergályost és traktorost kreálni, de senki se vette komolyan.) Sikeres ember volt-e például calcuttai Teréz anya? Vagy ami senkinek se jutna eszébe: lehet-e sikeres valaki, aki teljesen a világtól elvonulva nagyszerű dolgokat csinál, neadjisten sikeres ember-e egy remete, aki a dzsungel mélyén meditálva elérte a megvilágosodást? Nyilván ez a gondolat benne fel sem merülne . Ők inkább hasznosak vagy boldogok akartak lenni, mintsem sikeresek – ezt viszont „sikeresen” el is érték. Nagy gondolati csapda összekötni a sikerességet a boldogsággal. A nagyon felszínes szemlélet (és talán az irígység) azt láttatja, hogy együtt járnak, és bár tudjuk, hogy ez korántsem igaz, mégis szinte egész iparággá vált a sikeresség oktatása. Mint mindennek, ennek is vannak pozitív vonásai és hasznos lehetőségei, és visszásságai is.
Mihez van szükség a sikerhez? A sikeres ember rendelkezik olyan stratégiákkal, amelyekkel meg tud küzdeni a problémákkal. Optimista és hisz önmagában. Kezdeményező, jól kommunikál és jó az emberismerete, bizalmat tud ébreszteni maga iránt. Határozott, céltudatos és kitartó. És valamiben tényleg tehetséges. Bár manapság néha úgy tűnik, ez nem feltétlen igaz és nem is mindig feltétel. A médiában – hadd ne említsünk minden este látható elrettentő példákat – bejáratott útjai vannak a sztárcsinálásnak. Tehetségtelen, műveletlen, sőt kifejezetten ostoba figurákból is lehet egy időre sztárt faragni kellő befektetéssel, egészen addig, amíg ebből valaki(k) hasznot tud(nak) húzni. Utána a gyorsan felkapaszkodott sztárocska gyorsvonati sebességgel tűnik el a süllyesztőben, megmarad viszont az az ízlés- és kultúraromboló hatás, amit áldásos működése alatt kifejtett. Mindez nagy tanítás – lenne – a siker értékére és múlandóságára nézve – ha tudatosulna is a nézőkben. A média-senkik fel-feltűnése, tiszavirág-tündöklése és bukása kérdésessé teszi, hogy valóban beszélhetünk-e az ő esetükben sikerességről, vagy csak annak látszata volt igaz? )
A sikeres embernek nyilván fokozott önérvényesítési késztetései vannak. Ezek túlzásai hívhatják életre az olyan tulajdonságokat is, amelyek inkább ellenszenvessé tehetik: egocentrikusság, törtetés, kíméletlenség, empátia hiánya stb. Mindezek következménye lehet az a gátlástalan önteltség, kapzsiság, pénzzel és hatalommal való visszaélés, ami bár nem mindenkire jellemző, kísértést jelenthet, vagy könnyen ilyennek nézhetik az irigyei.
A problémákkal való megküzdés szempontjából két embertípus van: a kihíváskereső és a kudarckerülő. Az első típus számára kellemes izgalom megméretni magát és valami új, lehetőleg nehéz feladatba fogni. A másik inkább elkerül minden olyan szituációt, ahol esetleg kudarc érheti. Belőle aligha lehet sikerembert faragni.
A sikerre vágyó ember talán nem is magára a tevékenység sikerére vágyik, hanem a külvilág elismerő reakcióira: ismertségre, elismerésre, csodálatra, tiszteletre, szeretetre stb. Az előzőeket könnyebben megkaphatja, az utóbbit sokkal nehezebben. Aki sikerre vágyik, úgy gondolja, sikeresnek lenni jó. A sikeres ember pedig tapasztalja a rossz oldalait is: irigység, féltékenység, rosszakarat, valódi, érdek nélküli kapcsolatok hiánya.
Az „amerikai álom”, a sikerkultusz alapvetően hamis állításokkal manipulál: A boldogság kulcsa a siker. Az ember mértéke a sikeressége (illetve a felhalmozott javai). Mindezt te is elérheted! Mutasd meg, és légy te a legjobb! Törj a csúcsra! És viszont: értéktelen vagy, ha nem tudsz sikeressé (híressé, gazdaggá stb.) válni!
De lehet-e mindenki sikeres ebben az értelemben? Nyilván nem. Egyrészt, ha mindenki egyformán elérhetné, nem lenne érdekes, másrészt az életfeladataink is különbözőek. Van, akinek olyan területen van dolga, ahol nem kell, vagy nem lehet külső sikereket elérni. Ha az illető képes ezt elfogadni, boldog lehet. Ha nem, csak kudarcai lesznek, hiába járja végig a leghíresebb sikertréningeket – amelyekről talán nem árt bővebben szólni.
Nincs olyan módszer, amely mindenkiből sikeres embert tudna varázsolni. A legjobb személyiségfejlesztő módszer is csak annyit tehet, hogy a fentebbi pozitív tulajdonságokat próbálja megerősíteni – és ez hosszú folyamat, aligha érhető el egy-két hétvége alatt. Az, amivel sok helyen operálnak, hogy önbizalom erősítő szlogeneket oktatnak a pozitív gondolkodás jegyében: hiszek magamban, hiszek a sikerben, én is meg tudom tenni - alig több a semminél. Először önismerettel kellene kezdeni, majd megkeresni és feloldani, lebontani a gátakat: negatív attitüdök, önbizalomhiány, félelmek, korlátozó hiedelmek, konfliktuskerülés, gátlások, rossz reakciómódok és mechanizmusok, önigazolás stb. Ezek nélkül legfeljebb egy téves és alaptalan önbizalmat lehet adni, ami esetleg működik ideig-óráig, de önismeret és a személyiség átdolgozása nélkül könnyen kudarcot vall. Ha nincs tényleges személyiségfejlődés, eredmény sincs. A tengerentúli „intenzív” import módszerek közös hibája ez. A legrosszabb „Made in USA” változatok azok, ahol a tréning vezetője azzal kezdi, hogy mindenkit a sárba tipor, kijelenti hogy itt egyedül ő ért el eddig valamit, mindenki más a béka alfele alatt van és az anyagcsere végtermékeivel egyenértékű. Majd pár napos, megalázásokkal telített kommandó-kiképzésre hajazó „személyiségfejlesztés” következik, aminek a végén bejelenti, hogy most már mindenki „oké”. Ha valami egy ilyen tanfolyamon fejlődni tud, az egyedül az eddig is torz személyiségű oktató önteltsége. A gyorstalpaló módszerek elfelejtik azt, hogy amint a konditeremben sem lehet valakit pár nap alatt „kigyúrni”, a személyiség fejlődéséhez is idő kell, és hozzáértő tréner.
Elvileg működik minden olyan módszer is, ahol a sikert valamilyen mentális technikával „programozzák”, ám ha valamit úgy akarnak megszerezni, hogy valaki más azt elveszíti, az sajnos már közel jár a fekete mágia fogalmához.
Talán az egyik legálságosabb és legvisszatetszőbb az a módszer, ahol üzleti technikákat, eladási stratégiákat, üzletépítést tanítanak (eddig ez korrekt is), majd az egészet nyakon öntik valami ezoterikus maszlaggal, arról, hogy ez nem is a pénzről szól, hanem az emberiség szellemi felemeléséről, a boldogságról és a szeretetről. Főként egyes MLM hálózatok élnek e módszerrel (tisztelet a kivételnek), kihasználva az emberek szeretetéhségét és olyan hatékonyan megdolgozzák terjesztőiket, hogy azok akár el is hihetik, hogy az egész nem is üzlet, hanem áldozatteljes humanitárius szolgálat.
A „sikert – minden áron” mentalitás terméke egyebek között a Guinness Rekordok Könyve is, ahová be lehet kerülni tényleges teljesítménnyel is (ez a ritkább), de sokkal inkább olyanok pályáznak erre, akik sikertelenségüket és kisebbrendűségi érzésüket olyan mutatványokkal akarják kompenzálni, hogy több gombócot esznek meg, vagy több biztosítótűt szúrnak magukba, mint bárki más.
Tegyük fel, hogy valaki tényleg sikeressé lesz (és nem a fenti módokon). Vajon milyen sikeresnek lenni? Fel van-e készülve, el tudja-e viselni a sikert mindenki? A tapasztalatok azt mutatják, hogy főleg a hirtelen jött siker nagy megpróbáltatás. Ezt a fejlett személyiségű, képzettebb, intelligensebb, vagy a sikerért kitartó, hosszú utat megjárt emberek viselik jobban. Másoknál súlyos lelki problémák, személyiségtorzulások jönnek létre. Probléma lehet például a megszokott környezetből való kikerülés, a régi kapcsolatok megszakadása, egy új, alapvetően érzelmek nélküli, őszintétlen, érdekközpontú kapcsolatrendszerbe való beilleszkedés. Ez történik most a közelmúlt vetélkedőn feltűnt, állami gondozott takarítónőből lett énekes sztárjával. Csak remélhetjük, hogy elég erős lesz a személyisége, és olyan segítői lesznek, akik megóvják a rá leselkedő veszélyektől és hosszú távon sikeres tud maradni. Sok híres ember szenved az őszinte kapcsolatok hiányától és a magányosságtól. Nem könnyű elviselni azt sem, hogy az életből eltűnik az intimitás, minden mozdulatukat fotósok, riporterek lesik, akik mindent azonnal kiteregetnek. Másoknál a siker az önértékelés zavarait hozza elő, saját nagyságától megszédült ún. „mana személyiség” alakulhat ki (ami sokkal súlyosabb az egyszerű önteltségnél), esetleg üldözési mániás, paranoid vonásokkal színezve. Az, akinek, sikeres ember lévén, minden könnyedén az ölébe pottyan, elveszítheti a dolgokért való megküzdés képességét. Millió esetben látjuk, hogy a siker csúcsán lévő sztárok összeroppannak, depresszióba esnek, szenvedélybetegségek áldozataivá, vagy öngyilkossá válnak olyan szituációk miatt, amelyeket átlagemberek sokkal könnyebben tudnak kezelni. A legtragikusabb pedig azt megélni, amikor a siker tovaszáll és ugyanott kellene folytatni a hétköznapi életet, ahol abbahagyták. Ezt is kevesen bírják el meghasonlás nélkül.
Kell-e a siker? Vagy inkább egyszerűen boldogok akarjunk lenni, akár otthon, elszigetelten, saját kis köreinken belül? Mindenki maga döntse el. A Dalai Láma mindenesetre azt mondja el minden előadásán, hogy az egyik dolog, amiben minden ember közös, az, hogy boldogságra vágyunk. És ennek a magjai minden emberben ott vannak…

Kövesi Péter
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! - Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! - Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok! - (Albert Camus)



ElőzőKövetkező

Vissza: Karsay István fóruma

Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég

cron